2017. május 29. hétfőMagdolna
11°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A pazarló békászó sas

Papp Tamás 2017. március 14. 17:54, utolsó frissítés: 2017. március 17. 11:04

Ha minden körülmény ideális, akkor is egyetlen fióka repül ki páronként: a nagyobb általában kilöki a kisebbet a fészekből.


A sasok nagy méretű, nemes tartású, erős, bátor madarak – így könnyen bekerülnek a címerekbe, és általában szeretik őket az emberek. Persze nem mindenki, emiatt kell még mindig fellépni az illegális mérgezés és az orvvadászat ellen.

A békászó sas is sas, de én valahogy nem érzem klasszikus címermadárnak. Azért sem, mert a sasok közt ő nem számít nagy méretűnek. Sőt! (Régen kis békászó sasnak hívták, mert akkor még volt nagy békászó sas is. A nagyot átnevezték fekete sasnak, így a kis békászó maradt csak békászó.) A nemes tartás azért megvan, de a viselkedése sem annyira sasos. Nem kifejezetten agresszív, és ha azt nézzük, mivel táplálkozik, akkor be kell ismerjük, hogy elég földhözragadt stílusa van.

Főleg kisemlősöket fog (mezei pocok, egér), de amint a neve is mutatja, nem veti meg a kétéltűeket sem, és időnként a rovarok (főként szöcskék, sáskák) is jelentős szerepet játszhatnak a táplálékában. Nem a legnemesebb vonások, de annál hasznosabbak, és az is látszik belőlük, hogy a békászó sas a gazdálkodó embert semmivel sem károsítja, csak segíti. Ez ma már nem annyira fontos, mint amikor Herman Ottó megírta a Madarak hasznáról és káráról című könyvet, de a faj "nép általi" megítélésén segíthet.

Ebből úgy tűnhet, lenézem a békászó sast, de erről szó sincs – ő a kedvenc sasom, aminek több oka is van. A számomra oly kedves erdélyi dombvidéki, hegylábi táj (Nyárád és Küküllő-mente, Székelyföld jelentős része, Szászvidék) jellemző ragadozómadara. Jelenléte mintegy jelzi azt, ha a terület elég „egészséges”, vagyis van benne öreg erdő és megfelelő mennyiségű gyep. Emellett rengeteg személyes élmény köt ehhez a fajhoz – több év sikertelen próbálkozása után felejthetetlen öröm volt az első fészek megtalálása, hihetetlen élmény volt több ezer békászó sast látni egy nap alatt, amint átvonulnak a Boszporusz felett, és még mindig, minden tavasszal azon „versengünk” a kollégákkal a Milvus Csoportban, hogy ki látja meg az első békászót. Szóval, ez a mi sasunk.


És nem a ritkasága miatt szeretjük, hanem pontosan azért, mert világszinten is jelentős állománya fészkel Erdélyben, és ezért kiemelten kell kezelnünk a védelmét.

A békászó sas jellemzően Kelet-Európában fészkel, jelentős állományai vannak a balti államokban, valamint Lengyelországban. Az orosz, valamint a törökországi állomány a legkevésbé ismert, így a teljes világállomány 40.000-60.000 költő példányra van becsülve.

A hazai állomány méretéről sokáig csak pontatlan (alá)becslések voltak, és emiatt a romániai állomány világszinten nem tűnt jelentősnek – 100-200 pár (Weber 1994), majd 500-1000 pár (Munteanu et all. 2002). Végül 2005-2006-ban jelentős külföldi segítséggel a Milvus Csoportnak sikerült az első országos felmérést elvégeznie, és az állományt 2300-2700 költőpárra megbecsülnie.

A legutóbbi felmérések 2000-2300 költőpárt becsülnek Romániában, ami 22%-a a faj teljes Európai Uniós állományának.

Ez a madár számomra még mindig rejtély. Mármint az, hogy még mindig egészen sok költőpár van belőle, annak ellenére, hogy a körülmények nagyon ellene szólnak. Persze az is lehet, hogy ha 5 év múlva (újra)írom ezt a cikket, már nem leszek ilyen derűlátó.

Nézzük, miért lehet gond ezzel a fajjal, mitől csökkenhet az állománya?

– megváltoznak a fészkelőhelyeken az életkörülmények: egyre kevesebb a költésre alkalmas öreg erdő, elfogynak a jó táplálkozóterületek a mezőgazdaság megváltozása miatt (monokultúrák terjedése, gyepek eltűnése). Ezek nem annyira látványos gondok, mint mondjuk az orvvadászat, de ezek az igazi „lassú gyilkosok”, amelyek miatt el is tűnhet a faj hosszú távon;

A természetvédelmet figyelembe nem vevő erdőkitermelés az egyik legnagyobb veszélyforrás


– gyenge költési siker: ideális feltételek mellett (és mint láthatjuk, ebből kevés van) is csak egy fiókát repít évente;

– hosszú távú vonuló, az egyenlítőtől délre telel: szinte az összes, Európában költő, hosszú távú vonuló fajnak csökken az állománya, mert a vonulási útvonalon és a telelőhelyeken (Afrika) megváltoztak a körülmények, nagyrészt az ember miatt;

– az állomány nagy része átvonul a Közel-Keleten és Egyiptomon: ebben a térségben rengeteg madarat lelőnek, főként Szíriában, Libanonban, Egyiptomban, köztük békászókat is.

Nézzük a gondokat részletesen: első dolog a fészkelés, ez a legfontosabb minden faj fennmaradása szempontjából, hogy sikeresen szaporodjon. Hát ez nem megy túl jól a békászó sasnak. Sikeres költés esetén is csak egy fiókát nevel fel (részletek a költésnél), és a kirepült fiókák jelentős része elpusztul, mielőtt költésbe kezdene – akárcsak más fajok esetében. Ha a fiatal madár megéli a 3-4 éves kort, és talál megfelelő élőhelyet és párt magának, akkor költésbe kezdhet. Ez rendben is van, az ember zavarása nélkül is így mennek a dolgok a természetben. Viszont itt még közbeszól az ember – és pl. a Nyárád és Kisküküllő mentén a sas párok jelentős része nem repít fiókát az utóbbi években.

Hogy miért? Mert az erdőgazdálkodás nem éppen sasbarát. A békászó sas öreg (90 évesnél idősebb) erdőkben szeret fészkelni, itt talál megfelelően nagy fákat, amelyekre a fészkét építi. Mondanom sem kell, hogy ezekből egyre kevesebb van. De talán még nagyobb baj a sas számára a zavarás. Ugyanis miután a tojó megtojja 1 vagy 2 tojását, elkezdi azokat kikölteni. Ez azt jelenti, hogy a pár egyik tagja vadászik és táplálékot szállít a másiknak, aki folyamatosan ül a tojásokon kb. 40-45 napig. Azaz csak ülne szegény, mert éppen itt a gond. Ha a fészek közelében olyan tevékenység zajlik, amitől a madár megijed, lerepül a fészekről, és nem tud visszatérni néhány órán belül, akkor a tojások kihűlnek és abban az évben nincs szaporulat.

Ilyen konstans zavarás legtöbbször az erdőgazdálkodással függ össze – elég, ha a fészek 100 m-es körzetén belül vágják a fát néhány órán át. Nem kell feltétlenül a fészkes fát kivágni, és mégis megvan a baj, ha ez május-júniusban történik, amikor a kotlás zajlik. Ezért próbáljuk a tavaszi-nyári fakitermelés mértékét minél jobban csökkenteni, hiszen ezekkel a munkákkal nagyon sok faj fészkelését teszik tönkre. A békászó sas csak az egyik ilyen faj, még ha számunkra az egyik legfontosabb is.

Ami változott 1989 után, a "demokráciában", hogy amíg egy tulajdonos volt (az állam), addig egyszerre csak kevés helyen termelték az erdőt, míg most rengeteg helyen van zavarás egy időben, ami sokkal rosszabb. Nem arról van szó, hogy visszasírnánk a régi rendszert, de tény, hogy az új, ahogy jelenleg van, szabályozás nélkül, egyértelműen rosszabb a természetnek.

Vannak szerencsés saspárok is, akik olyan helyen fészkelnek, ahol nem volt favágás vagy más konstans zavarás, és sikerült kikölteniük a két tojást. Ekkor még történhetnek természetes pusztulások (pl. jégesővel társult erős nyári vihar megölheti a nagyobb fiókákat is), de ha kikelnek a tojások, a fióka jó eséllyel kirepül a fészekből. Nem véletlen az egyes szám, mert habár legtöbbször két tojást tojnak le a békászók, és mindkettőből ki is kelhet fióka, kirepülni az esetek 95%-ában csak egy fióka szokott.

A ragadozó madaraknál akár 2-3 nap is eltelhet két tojás letojása közt, és ennyi időkülönbséggel kelnek ki a fiókák is. Így gyakran előfordul, hogy a nagyobb fióka nem hagyja enni a kisebbet, csipkedi, esetleg ki is löki a fészekből, míg az végül elpusztul – ezt hívják káinizmusnak. A legtöbb fajnál csak táplálékhiány esetén szokott előfordulni (mert így legalább egy fiókát sikerül felnevelni), de a békászó sasnál, úgy tűnik, ez a szabály, és a két fióka kirepülése a kivétel.

Találgatások vannak, de biztos tudományos magyarázat nincs erre a jelenségre, amely azt eredményezi, hogy a jó években, emberi zavarás nélkül is csak max. 1 fióka repül ki páronként, emiatt pedig rendkívül nehezen tud helyrejönni egy csökkenő állomány. És emiatt gondolom úgy, hogy pazarló a békászó sas. Lehet, hogy ez a kötelező káinizmus csak egy evolúciós anomália, amely megszűnik idővel – de kérdés, hogy nem lesz-e túl késő a faj fennmaradása szempontjából?

Színes gyűrűs madár a költőterületen


Tudom, hogy fura dolog részemről azt kijelenteni, hogy nem értem, miért van a körülmények ellenére még mindig egészen sok békászó sas Erdélyben. Sokkal jobban hangzana, ha azt mondanám, hogy azért, mert a Milvus Csoport már 20 éve foglalkozik a fajjal, felmértük az országos állományát, vizsgáltuk a költését, a vonulását, sokféle védelmi intézkedést kezdeményeztünk, és folyamatosan védjük a fajt. Részt vettünk, többek közt, egy 4 évig tartó LIFE pályázatban a Román Madártani Egyesülettel és a Szebeni Környezetvédelmi Hivatallal, amelynek keretén belül megpróbáltuk a faj hosszú távú védelmét biztosítani Romániában.

Jól hangzana, hogy miattunk van így, de nem lenne teljesen igaz. Biztos sokat tettünk a faj fennmaradásáért, talán a legtöbbet ezzel a fajjal foglalkoztunk, de naiv, aki azt hiszi, hogy egy-két projekttel meg lehet védeni egy olyan fajt, mint a békászó sas. Folyamatos munka szükséges ehhez, amely terepi adatgyűjtésen, veszélyeztető tényezők felmérésén és más, a terepbiológusoknak kedves munkán kívül főleg az unalmas, de annál fontosabb ún. policy-munkát jelenti. Néhány példa ezekre a tevékenységekre:

1. Tudva, hogy korábban sok vadász lelőtte a ragadozómadarakat, már a vadásztörvény 2006-os módosításakor kezdeményeztük, hogy a faj elpusztításáért járó büntetés elég nagy legyen (1350 euró) – ezzel is elrettentve a potenciális orvvadászokat.

2. Mivel nagyon sok költés ment tönkre a tavaszi fakitermelés miatt (részletesebben fennebb), kidolgoztunk egy fészek körüli védőzónarendszert, amit el is fogadott, de soha nem léptetett életbe a Környezetvédelmi Minisztérium. Ennek a lényege, hogy a fészkek közvetlen közelében kártérítést kapna az erdőtulajdonos, amiért tavasszal-nyáron egyáltalán és az év többi részében korlátozottan vághatná a fát.

3. Az erdők fontosak a faj számára, hiszen ide rakja a fészkét, de nem kevésbe a gyepek és szántóföldek – ugyanis itt táplálkozik. A LIFE projekt keretén belül, 2013-ban kidolgoztunk egy agrár-környezetvédelmi támogatást (măsură de agro-mediu), amely a békászó-sas lakta vidékeken pénzt biztosítana azoknak a gazdáknak, akik hajlandók „sasbarát” módon művelni a szántóföldet és a gyepeket. Egyelőre ez is a fészek körüli védőzóna sorsára jutott (felkerült kényelmesen egy polcra), de van remény, hogy jövőtől bevezesse a mezőgazdasági minisztérium. Ehhez viszont az is szükséges volt, hogy a témát folyamatosan „melegen” tartsuk, a pályázat lejárta utáni években is.

Látható tehát, hogy a faj fennmaradása számára a legfontosabb, hogy a költőhelyén (így Erdélyben is) megfelelő körülmények legyenek a sikeres fészkeléshez. Ugyanakkor a hosszú távú vonuló fajok – és a békászó sas ilyen – az év minimum felét úton és a telelőhelyen töltik, emiatt védelmük nemzetközi kérdésé válik. Legtöbbször nagyon komplikált nemzetközi kérdésé.

A vonuló fajok védelme miatt lett kitalálva az ún. Bonni Egyezmény, a vándorló fajok nemzetközi védelmét szolgáló keretmegállapodás. Sajnos ennek az egyezménynek nem tagja az összes, a békászó sasok vonulási útvonalán fekvő ország. Még sajnálatosabb, hogy szinte semmilyen következménye nincs annak, ha valaki tag, de nem tartja be a szabályokat. Így például Libanon nem tag és nagyon sok vonuló madarat le is lőnek ebben az országban. Szíria és Egyiptom tagjai az egyezménynek, de nem tudják, vagy nem akarják betartatni a szabályokat (még amikor nincs is háború) – és szinte semmi következménye nincs ennek. A nemzetközi természetvédelmi egyezmények hatékonyságáról külön lehetne írni.

Visszatérve a békászó sasra: a LIFE projekt keretén belül megpróbáltuk kideríteni, hogy milyen veszélyek fenyegetik sasainkat a vonulás során és a telelőterületen. Mivel a békászó sasok végigvonulnak a Földközi-tenger keleti partján, majd gyakorlatilag egész Afrikán, egy biológus számára a legvonzóbb megoldás az lett volna, ha végigkövetjük személyesen ezt az útvonalat a vonulási időben, és felmérjük a veszélyeket. Természetesen ilyen álmok megvalósítására nincs költségvetés semmilyen pályázatban, így be kellett érnünk azzal, hogy 22 békászó sas hátára műholdas nyomkövetőt szereltünk és türelmesen vártuk, hogy küldjék az információkat. Információ jött is bőven, és hamarosan egész jó képet kaptunk arról, hogy pontosan merre vonulnak, mikor indulnak, hol telelnek, milyen gyorsan haladnak a sasaink.

Három fiatal sas őszi vonulása - egyik elpusztult a Sinai-on, másik átment az Arab-félszigetre, a harmadiknak sikerült lemenni a telelőterületre, de szinte elpusztult a Szaharában, mert túlságosan nyugatra ment

Egy öreg sas tipikus útvonala (ez éppen az Arlie nevű madáré)


Volt két olyan madár, aki számára a Sinai-félsziget jelentett földrajzi csapdát, mert lerepültek a déli részére, és nem voltak képesek keresztülrepülni a Szuezi-öblöt. Egyikük el is pusztult Sharm-al-seik mellett, a másik viszont addig ismeretlen útvonalat választott, átrepült az Arab-félszigetre, és a Bab-el-Mandeb szorosnál jutott át Afrikába. Volt olyan madár, amelyet megmérgeztek, volt, amelyet nagy valószínűséggel lelőttek, majd elégették.

Megtudtuk, hogy a madarak nemcsak a Földközi-tenger partján követnek egy nagyon keskeny sávot a vonulás során, hanem Afrika szárazföldi területei felett is ugyanazt a valószínűleg ideális útvonalat „taposták” minden évben, pl. Tanzánia és Zambia határán szinte minden madár megkerülte a Tanganyika-tavat, és csak utána fordult délkeletnek. Rendkívül fontos tehát, hogy ezeken a helyeken ne épüljenek pl. szélerőmű-parkok, vagy fokozottan figyeljenek az orvvadászatra.

Öreg békászók vonulási útvonala


Mindenki azt tartotta, hogy a fiatal békászó sasok nem térnek vissza Európába, amíg nem érik el az ivarérettséget (kb. 3 éves korban). Ez logikusnak is tűnik – miért utazgasson egy madár minden évben több mint 10.000 km-t, ha nem fészkel? Helyette kényelmesen éldegél Afrikában, ahol már megismerte a telelőhelyet, és nem teszi ki magát a vonulás során felmerülő rengeteg veszélynek. Az eredmények viszont mást mutattak. Erika nevű békászónk első évben még csak Törökországig jött vissza, majd két nyarat is Oroszországban töltött, de nem fészkelt – mégis minden évben végigrepülte az útvonalat Afrika déli részéből.

A békászó sas tehát egy „nehéz” faj természetvédelmi szempontból. Ahhoz, hogy hosszútávon fennmaradjon, szükség van arra, hogy a költőhelyén jó állapotban levő, zavartalan erdők legyenek, a mezőgazdaság ne változzon meg radikálisan, de arra is, hogy a vonulási útvonalán ne létesüljenek új veszélyforrások (pl. szélerőművek, repülőterek), felszámolják az orvvadász-gócpontokat, a telelőhelyén ne mérgezzenek stb. Nem egyszerű feladat, és egy faj megmentéséért talán túl nagy erőfeszítés is lenne, mondhatnánk. Viszont ezek a problémák nagyon sok más fajnak is a problémái, tehát ha sikerül megmenteni a békászó sast, akkor azzal egy időben sok más fajon is segítünk.

A szerző biológus, a Milvus Csoport elnöke, többek közt a békászósas-védelmi LIFE projektet is koordinálta. Az utóbbi években a Milvus Csoport szerteágazó természetvédelmi tevékenységét igyekszik több-kevesebb sikerrel összefogni.

Szakirodalom:
Attila Fülöp, István Kovács, Emanuel Baltag, Szilárd J. Daróczi, Andreea S. Dehelean, Luca A. Dehelean, Réka B. Kis, István S. Komáromi, Hana Latková, Tamás Miholcsa, Attila Nagy, Szilárd Z. Ölvedi, Tamás Papp, Attila K. Sándor, Róbert Zeitz & Márton A. Kelemen (2014) Autumn migration of soaring birds at Bosporus: validating a new survey station design, Bird Study, 61:2, 264-269
IUCN Red List: Clanga pomarina
Plan National de Actiune pentru specia Aquila pomarina, 2013




Régi oldal >