2017. július 24. hétfőKinga
28°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Két szomszéd háborúja: a kövi és a folyami rákokról

Kovács Zoltán Zsolt 2017. március 21. 14:22, utolsó frissítés: 14:22

Erdélyben nagyjából Szilágy megyébe szorultak vissza a kövi rákok. Nem elég az emberi tevékenységek negatív hatása: a folyami rákok sok élőhelyről kiszorították rokonukat.


A „hepehupás vén Szilágyban” 2009-ben fedezték fel a kövi rákot (Austropotamobius torrentium), és azóta rendszeres megfigyelés alatt állnak e csodálatos állatok. Kiderült, hogy Erdélyben végvárnak számít a Szilágy megyei populáció. Sokban hasonlítanak délebbre élő rokonaikra, de egyedi viselkedésmódot is tanúsítanak, mivel mindössze két patakban fordulnak elő, és azok is egy idő után közösen a Berettyóba ömlenek, ahol már a folyami rák (Astacus astacus) az úr.

Négy év alatt sikerült feltérképezni a megye rákpopulációinak legnagyobb részét, és elmondható, hogy a kövi rák végveszélybe került. A munkát a krasznai középiskola és a szilágysomlyói főgimnázium diákjai nagyban segítették. A tudományos részt Lucian Pârvulescu, a Temesvári Egyetem adjunktusa koordinálta.

Kövi rák

De kik is ezek a csodálatos állatok? A kövi rák 8 cm körülire megnövő tízlábú rák. Nagyon ritkán haladja meg a 10 cm-es nagyságot. Érdekesség, hogy a legnagyobb kifogott példánnyal Szilágy megye büszkélkedhetett 2010-ben (98,48 mm). Színe nagyon változatos, de a legtöbb a szürke, világos barna és sárga keveréke. A tiszta vizű, köves, kavicsos és homokos medrű patakokat kedveli. A kövek alatt vagy a fák gyökerei között éli életét. A mélyebb patakmedrekben gyakran lehet tömegesen megfigyelni.

Elterjedési területe Európában egész Németországig nyúlik. Állománya fokozatosan csökkenőben a vizek szennyeződése és a patakok medrének mesterséges átalakítása miatt. Romániában az Erdélyi-középhegység északkeleti részén és a Déli-Kárpátok Retyezát-Godján hegycsoportjának tiszta vizeiben fordul elő.

Az Astacidae családba tartozó rákokat elsőre nagyon nehéz megkülönböztetni, de egy idő után az ember hamar különbséget tud tenni köztük. A rostrum (csőrnyújtvány) és a hátpajzs a meghatározó. Legkönnyebben a folyami rákkal lehet összetéveszteni. Míg a kövi ráknál a szem mögött a hátpajzson egy lécszerű kiemelkedés van, addig a folyami ráknál két egymás után elhelyezkedőt figyelhetünk meg. Egyes területeken a kecskerák (Astacus leptodactylus) is társul a szomszédsághoz, és vele is összetéveszthető. Erdélyben a Maros és Olt folyókra jellemző e tájidegen faj.
Folyami rák

A kövi rák alkonyati és éjjeli állat, és mindenevő. Főleg férgeket, csigákat, kagylókat, kisebb állatokat és dögöket fogyasztanak. A szilágysági populáció érdekessége, hogy a gyümölcsmaradékokat is nagyban fogyasztja, amit a turisták a patakban hátrahagynak. Tavasztól késő őszig aktívak, de télen is lehet velük találkozni a mély patakmedrekben.

A folyami rák, vagyis nemes rák (Astacus astacus) már méretben eltér a kövi ráktól. Szilágyságban ez is egy érdekesség, hogy nem annyira jellemző rájuk a nagy méret, a legtöbb megvizsgált állat 8-13 cm-es volt. A hímek 18 cm-re is megnőnek, de a szakirodalomban ennél jóval nagyobb példányokkal is lehet találkozni.

A fejtort egységes carapax (hátpajzs) borítja. Az elülső csáppár majdnem olyan hosszú, mint az állat teste. Öt pár járólába van, közülük az első erőteljes ollókban végződik. A második és harmadik járólábon kis ollókat találunk. A potrohon a hímeknél öt, a nőstényeknél négy pár hasadt pleopodium és egy pár uropodium található. A lapított uropodiumok az utolsó potrohfüggelékkel, a lemezszerű telzonnal együtt ötlemezű faroklegyezőt alkotnak. Színük hasonlít a kövi rákéhoz, de a mélyebb vizekben és tavakban élő állatok sötétebb színűek. Sokkal elterjedtebbek a kövi rákoknál, a lassúbb folyású vizeket preferálják, de a kis hegyi patakokat sem vetik meg. Jobban tűrik a vízszennyezettséget, de a populáció az ő esetükben is csökkent. Üregekben, kövek alatt, gyökérzetben, olykor különböző hulladékok alatt élnek. Erdély szinte minden folyóvizében megtalálhatóak.

Napjainkban az őshonos tízlábú rákok (Decapoda) védelmében számos európai ország érdekelt. Így a legtöbb ország a saját területén folyamatosan vizsgálja a rákok helyzetét, és ahol szükséges, lépéseket is tesznek a veszélyeztetett fajok védelmében. Románia területére vonatkozó egyetlen átfogóbb adat az őshonos tízlábú rákok elterjedéséről a Románia Faunájában található (Băcescu, 1967), viszont ez az információ az 1950-es évekre vonatkozik. Az utóbbi évtizedekben ebben a témában nagyon kevés tanulmány született (pl. Cukerzis, 1988 és Pârvulescu, 2009-2014). Fontos lenne megismernünk az őshonos tízlábú rákok populációinak aktuális elterjedését és ezek állapotát, mivel számos tényező kihalással veszélyezteti őket. Ezek a fajok gyakran központi összetevői a vízi táplálékhálózatoknak és ökoszisztémáknak (Lodge és mtsai., 2000; Parkyn és mtsai, 1997; Taugbøl és mtsai, 2004 stb.), így eltűnésük egy vízi ökoszisztémában széleskörű hatást vált ki, kezdve a halpopulációk szerkezetbeli változásától a biodiverzitás csökkenéséig (Lodge és mtsai, 2000).

Kutatásunk főszereplője az a tízlábú rák, amely hazánkban a szigorúan védett fajok közé tartozik a 154. számú, 2008. november 12-én kiadott kormányrendelet szerint. A kövi rák szerepel a (Természetvédelmi Világszövetség) IUCN vörös listáján is, az „adathiányos” (data deficient) kategóriában: ez azt jelenti, hogy 1996 óta, amikor a fajt sérülékenyként sorolták be, a populációcsökkenésekről nem készültek megfelelően kiterjedt kutatások ahhoz, hogy veszélyeztetett fajként kategorizálhassák be. Sürgősen kutatni kellene a faj európai helyzetét, hogy a besorolás megtörténhessen – hangsúlyozza a Természetvédelmi Világszövetség.
Kövi rák

Minden évszakban megfigyeltük a kövi rákot, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a víz hőmérsékletének csökkenésével és a tél beálltával egyidejűleg csökken az Austropotamobius torrentium aktivitása, viszont növekedni kezd a hőmérséklet emelkedésével és a tavasz beálltával. A rákok befogása kézzel történt, mivel a gyors sodrású, oxigéndús vizekben, amelyeket a kövi rák szeret, nehezen kivitelezhető a csapdák kihelyezése. Miután a befogott rákokat nemileg megkülönböztettük, azt az eredményt kaptuk, hogy a hímek és nőstények közötti arány 4:1-hez. Ezt az eredményt az is elősegíti, hogy általában a hímek merészkednek ki a „nyílt vizekre”, hiszen ők azok, akik táplálékot keresnek. A nőstények több időt töltenek a partokban, gyökerek közé ásott galériákban, ahol kicsinyeiket is nevelik.

A befogott egyedek között voltak olyanok, amelyek csak egy ollóval rendelkeztek, illetve egyik ollójuk nagyobb volt, mint a másik, ami arra enged következtetni, hogy territoriális állatok. A hímek őrzik területüket és megvédik nőstényeiket. Minden kifogott példányon méréseket végeztünk. Digitális sublerrel megmértük a teljes testhosszukat, fejtor hosszát és szélességét, mindkét olló hosszát és szélességét. Meg is jelöltük az állatokat, ami abban állt, hogy az utolsó pár láb egyikét levágtuk, amit genetikai összehasonlító vizsgálatra küldtünk a Temesvári Nyugati Egyetem Biológiai Tanszékére. 2011-ben a kövi rák mellett a folyami rákokat is elkezdtük megfigyelni.

Az édesvízi rákokat „ökoszisztéma mérnököknek” is nevezik. Az „ökoszisztéma mérnök” kifejezést Jones és munkatársai (1994) alkották meg, és használták először azoknak a fajoknak a megnevezésére, amelyek módosítják más fajok fizikai élőhelyét. Ezek a fajok képesek az élettelen környezet anyag- és energiaeloszlását megváltoztatni, és gyakran új élőhelyfoltokat hoznak létre és tartanak fenn (Badano és Marquet, 2008).

Nemcsak mint fogyasztók, hanem mint zsákmányállatok is szolgálnak számos fajnak. A fiatal egyedek fontos ragadozói a halak és a különböző kétéltűek. Egyes halfajok felnőtt egyedekkel is táplálkoznak.

Mivel a rákok külső váza merev, növekedésre nem képes, így egy idő után kinövik, ezért életük során többször levedlik a kinőtt páncélt, és újat növesztenek helyette. A vedlések gyakorisága az életkortól és nemtől függően változik. A fiatal, frissen kikelt egyedek első évben többször, 7-8 alkalommal vedlenek, második életévükben 4-5-ször, és az idő előrehaladtával egyre kevesebbszer, míg 4-5 évesen elérik az ivarérett kort, ekkor már a felnőtt hímek kétszer, ősszel és tavasszal, a nőstények pedig csak egyszer, kora ősszel vedlenek, mivel a tavaszi időszakban petéket hordanak. Ennek is köszönhető az, hogy a nőstények nem nőnek olyan gyorsan, mint a hímek. (Harsányi és Rogovszky, 1996; Rajković, 2006).

Kutatásunk nem csak a rákok monitorizálására terjedt ki, hanem azok élőhelyeinek zavartalan megmaradására is. A legfőbb veszély számukra élőhelyük beszennyezése és tönkretétele, de emellett más, biológiai tényezők is veszélyeztetik. Ilyen például a Branchiobdella sp., ami ektoparazita életmódjával jelenthet veszélyt a kövi rákra nézve. A populáció mintegy 70%-át érinti. A kutatások még kezdeti fázisban tartanak a paraziták vizsgálatát illetően.

A kövi rákra sajnos a legnagyobb veszélyt közeli rokona, a folyami rák jelenti, mivel behatol élőhelyére, és kiszorítja onnan. Sokkal agresszívebb és méretesebb állat lévén nagyon hamar kiszorítja a kövi rákokat. Szilágy megyében több helyen megfigyeltük, hogy a folyami rák megjelenésével a kövi rák eltűnt.

Erdélyben a legnagyobb kövi rák populáció Szilágy megyében a Valea Mare patakban található. Éppen ezért annyira fontos, hogy a legnagyobb odafigyeléssel és körültekintéssel kezeljük élőhelyüket.

A szerző a szilágysomlyói Simion Bărnuțiu Főgimnázium biológia szakos tanára

Irodalomjegyzék

BĂCESCU, M. C., 1967: Fauna Republicii Socialiste România - Crustacea, Decapoda, Vol. IV, Editura Academiei Republicii Socialiste România, Bucureşti.
BADANO, E. I. and. MARQUET, P. A., 2008: Ecosystem engineering affects ecosystem functioning in high-Andean landscapes. – Oecologica 155: 821-829.
CUKERZIS J., 1988. Astacus astacus in Europe. In : Freshwater crayfish: biology, management and exploitation, HOLDICH D.M., LOWERY R.S. (Eds.), 309-340, Croom Helm, London.
CUKERZIS, J., 1975: Die Zahl, Struktur und Produktivitat der Isolierten Population von Astacus astacus L. Freshwater Crayfish, 2, 513-527.
FAUNA EUROPAEA: http://www.faunaeur.org/
HARSÁNYI T., ROGOVSZKY Z., 1996: Rákfelmérés, Kutatástervezés és adatfeldolgozás, Göncöl Alapítvány Budapest.
IUCN Red List: www.iucnredlist.org
JONES C. G., LAWTON J. H. & SHACHAK M., 1994.: Organisms as ecosystem engineers. Oikos, 69, 373–386.
LODGE, D. M., TAYLOR, C. A., HOLDICH, D. M. and SKURDAL, J., 2000: Nonindigenous Crayfishes Threaten North American Freshwater Biodiversity: Lessons from Europe. Fisheries,. 25, No 8.
MILKA RAJKOVIĆ, V. SIMIĆ and ANA PETROVIĆ, 2006: Length-weight gain of European crayfish Astacus astacus (L.) in the area of the upper course of the Zeta river, Montenegro. Arch. Biol. Sci., 58 (4), 233-238, Belgrade.
PARKYN S. M., RABENI C. F. and COLLIER K. J., 1997: Effects of crayfish (Paranephrops planifrons: Parastacidae) on in-stream processes and benthic faunas: a density manipulation experiment. New Zealand Journal of Marine and Freshwater Research, 31, 685–692.
PARKYN, S. M., RABENI, C. F. and COLLIER, K. J., 1997: Effects of crayfish (Paranephrops planifrons: Parastacidae) on instream processes and benthic faunas: a density manipulation experiment. – N.Z. J. Mar. Freshw. Res. 31, 685–692.
PÂRVULESCU L. (2009): Ghid ilustrat pentru identificarea speciilor de raci din România. Editura Universităţii din Oradea, Oradea, 28 pp
PÂRVULESCU L. (2009): Traditional laundry becomes crayfish killer (Cândeni case study). Crayfish News 31 (1): 5-6
PÂRVULESCU L. (2007): Austropotamobius torrentium. In: Caiet de habitate şi specii - Fişe pilot, COMBROUX, I., THIRY, E., ŢOIA, T. (eds.), Editura Balcanic Timişoara, România: 47-49
SKURDAL J., TAUGBØL T., 2001: Astacus. In : Biology of Freshwater Crayfish, Part 2 Crayfish of Commercial Importance, HOLDICH D.M. (ed.), Blackwell Science, , 467-510, Oxford.
TAUGBØL, T., ARENS, A., MITANS, A., 2004: Freshwater crayfish in Latvia: Status and recommendations for conservation and sustainable use. NINA Project Report 29. 23pp.
TAUGBØL, T., SKURDAL, J. and HASTEIN, T. 1993: Crayfish plague and management strategies in Norway. Biological Conservation 63, 75-82.




Régi oldal >