2017. október 24. keddSalamon
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Miért félünk közösségben élni?

Aczél Dóra 2017. május 24. 10:28, utolsó frissítés: 2017. május 26. 12:30

A kommunista hagyaték, az intim szféra igénye, az, hogy várni kell a másikra, hogy néha segítséget kell kérnem. Meg a nagy kérdés: kié a felelősség?


Azt hiszem, hogy az élet mindenhol normális, ha egy közösségi tagként nézed azt. Azaz belülről szemléled. Kívülről annyi furcsa csoportosulás, hagyomány, ország, népcsoport, törzs és életkörülmény van, hogy nagyon sokra tudnám azt mondani, hogy nem normális. Ha kívülről nézem, ismétlem.

A Co-housing közösségről már írtam az első látogatásom után, mert levett a lábamról ez az egyszerű alapokon nyugvó , amúgy felülről jövő, mesterségesen kreált, de nagyon jól működő mikrokozmosz. Most itt vagyok ebben a cohousingban, egy együtt élő közösségben, most már negyedik napja, és most már látom a porcicákat a sarkokban. Elgondolkodtatott, és feltettem magamnak a kérdést: miért félünk közösségben élni?

Kommunista hagyaték


Ott kezdeném, hogy most már kezdünk kinőni társadalmi szinten belőle, de azért még van bőven bennünk egy olyan hagyaték, ami elutasítja a kommunát, a kommunizmust a szó nem politikai értelmében. Mert a szó politikai szerveződési szintjén való pragmatikus jelenléte nem túl sok jót tartalmazott a benne élőknek. Nem a megosztott erőforrásokra gondolunk, ha kommunizmust hallunk, hanem arra, hogy nem volt semmink, így megosztani sem volt mit. Kellség volt, egy ránk erőltetett, minden természetességet nélkülöző rendszer, melyben nem volt egyéni akarat, sem döntés, magyarán nem volt szabad választás kérdése. Ugyan az alapjai rendben voltak, csak épp a megvalósulása nem sikerült valami csúcsra.


Nem a kisközösségnek kellett beadni a saját javaidat, azaz nem konkrétan a szomszédoddal osztottad meg a tojást, tésztát, cukrot, bármit, hanem beadtad Az Államnak. Megfoghatatlan volt a munkád, eredménytelen, láthatatlan. És nem is érezted, hogy visszakaptál volna bármit is belőle.

Intim szféra

Nehezen engedünk be ide embereket. Ez a szféra mindenkinek máshol kezdődik, máshol ér véget, van, akit az sem zavar, ha a szomszéd előtt ül ki topless napozni, van, akit már az is igen, ha tudja, hogy a főzés zaja és a saját aláfestő éneklése áthallatszik a szomszédba.

Ha beengedek valakit az intim szférámban, az bizony sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz. Ugyanettől alakul ki az erősebb bizalmi viszony, de ezt elérni igencsak nehéz, metr kiszolgáltatottak bizony nem szeretünk lenni.

Amúgy az intim szféra körvonalainak meghúzása társadalmi normákon alapulhat, ne menjünk olyan messze, hogy társadalom, átfogalmazom: kisközösségi szabályokon múlik, hogy meddig az addig. És ezt bizony a kisközösségi tagok egyenként, egyedekként, családokként határozzák meg. Magyarán munka van vele: ki kell mondanom a másoknak, hogy nekem mi fér bele, mi nem. És ezt nem egyszerű. Mert ehhez magam is tudnom kell, azaz ismernem kell önmagam.

Várni kell a másikra, rám is várni kell


Ma nagyon hétfő volt a reggel. A gyerekek iskolába és óvodába jutását általában 3-4 család oldja meg forgószínpadszerűen, de a hétvégén kitalálta a tanítónéni, hogy ma minden szülő az állomásra vigye a gyerekeket, mert vonatozni fognak. Mivel ezt internetes felületen beszélték, a házigazdánk meg nem volt netközelben, hétfő reggel szembesült azzal, hogy ezt a helyzetet most úgy kell megoldania, hogy nincs lefoglalva a közös autók közül egyik sem, és épp nem is szabadok. Egy másik szomszédot kellett megkérnie, hogy adja oda az autót, így sikerült az iskolás kislányt az állomásra kivinnie. Közben én otthon maradtam a még alvó ovissal, aki épp ébredezni készült. Reggelit készítettem, majd mikor hazaért az anyuka az állomásról, gyorsan öltöztek, ma ő vitte a 3 szomszéd ovist a nagy biciklivel az oviba.

Miután hazaért, szennyest vittünk a mosókonyhába. Tekintsünk el attól a szép párhuzamtól, hogy szennyest teregetünk a szomszéd előtt, és koncentráljunk a gyakorlatra. Egy mosókonyha van, három mosógép, két szárítógép. Az egyik mosógép elromolva, tehát kettőt lehet használni. Egy füzetben foglalhatod le a mosó óráidat. Ma reggel a gyerekek körül kialakult szervezési dolgok annyira elhúzódtak, hogy a beírt időpontot nem tudtuk tartani, így egy órával később toltuk be kis szekéren a sok szennyest a mosodába. Meg kellett nézni, hogy lesz-e szabad gép. Egy volt, nekünk három mosásnyi szennyes. Egy gépet megtöltöttünk, beírtuk magunkat a következő két mosásra is, de csak később szabadulnak. Így egy nagymosás el fog tartani egy egész napig. Arra gondoltam közben, hogy otthon én csak bedobom a saját gépembe a ruhákat, akkor, amikor nekem kedvem szottyan.

Nem találtuk a mosóport, pedig a házigazdám meg volt győződve róla, hogy odatette a polcra. Nem akartunk máséhoz nyúlni, mert az eléggé snassz. Egy köztes megoldással felhívtuk az egyik szomszédot, és jeleztük, hogy vettünk a mosóporából, amit vissza is fogunk rakni.

Eszembe jutott, még a reggel, amikor mi is összefogva három-négy család próbáltuk a gyerekeinket közösen vinni az oviba. Fél évet bírtuk. Vagy másra kellett várni, vagy ránk vártak mások. Egyik sem kellemes, márpedig kisgyerekkel nem lehet az indulás-érkezés pontos idejét kiszámítani. Aztán beszereztünk még egy autót, hogy nekem is legyen szabadságom a mozgásban.

Segítséget kell kérnem, és nemet kell mondanom


Ehhez be kell ismernem, hogy egyedül nem megy, és hogy nem tudok mindent bevállalni. Kulturális kódoltság ez is: superwomanok és supermanek világát éljük, hősök akarunk lenni, függetlenek és önállóak. Csakhogy én például nem vagyok isten, és mint ilyen, be kell vallanom magamnak, hogy bizony nem tudok az égvilágon mindent megoldani, nem tudok mindenkinek minden problémájára válasz lenni. Valahogy nincs benne az érzelmi nyelvemben, hogy természetes legyen, hogy légyszi segíts. Háromszor átfogalmazok magamban egy-egy segítségkérő mondatot, mire ki merek nyögni egy olyant, amivel legkevésbé érzem kiszolgáltatva magam. Visszakanyarodtunk a numero kettes, intim szféra-bizalom problémakörbe.
A nemet mondás, na, az még egy nagyon ufó-fogalom minálunk, ugyebár. Mondják, hogy a tükörbe gyakoroljuk: nem, nem, nem. Én a tükörben tudom mondani, mikor kedvesen megkérnek engem egy szívességre, akkor viszont csak igeneket és variációit tudom kipréselni magamból. Én pedig szeretem, ha nekem valaki tiszta nemet mond, jobban szeretem, mint ha a helyzetből a nemtudomság miatt nem tudunk továbblépni. Azért függ össze a segítségkéréssel, mert ugyanúgy saját határ-felismerésről szól a dolog. Van, amire nemet kell mondani, mert nincs kapacitás, energia, erőforrás megcsinálni.

Kié a felelősség?

Ez a kedvencem. Mert itt aztán nagyon el lehet csúszni, ki lehet bújni alóla, illetve túl lehet vállalni magad. Elromlik a mosógép, ki hívja a szerelőt. Piszkos a közös folyosó, ki takarítja fel. Gazos a közös kert, ki nyírja le a füvet. Ki vikszolja ki a közös konyha eszközeit, ki javíttatja meg a közös kazánt, ha elromlik?

Itt, a cohousingban van mindennek felelőse, nincs viszont globális házmester. Ehhez az kell, hogy hasonló gondolkodású és igényű emberek lakjanak egy helyen, akiknek az ingerküszöbeik nagyjából egy szinten vannak, magyarán képesek legyenek a közösség számára is előnyös felelősségvállalásra. Na, de ezt egy spontán alakuló szomszédságban mikor lehet megoldani? Emlékszem, gyerekkoromban az is konfliktusforrás volt, hogy a felső szomszéd sánca szélén nagyobb volt a gaz. Miért nem vágja le, nem látja, hogy nem szép? Nem látja, az ingerküszöbe nem ott van, ahol az enyém.

És ezt elég macerás megérteni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

Régi oldal >