A történelem legnagyobb szenvedése a szemünk előtt zajlik, csak nem nézünk oda
Ivácson András Áron 2018. március 15. 16:18, utolsó frissítés: 2018. március 19. 16:06Ideje felismernünk, hogy az állatok ipari léptékű tenyésztése nem csak ökológiai és etikai, hanem egyenesen politikai probléma. Nézzük meg röviden, hogy miért.
Azt szokás mondani, hogy a modern embert, de különösen az énképét – és ezáltal nagy részben magát a modernitást is – az a fajta dualizmus hozta létre, amely azt feltételezte, hogy csakis az emberek rendelkeznek öntudattal. Ez a sokszor René Descartes-nak tulajdonított nézet az öntudatot csakis emberben vélte felfedezni és így örökre elválasztotta az embert a természettől, azonban, amint a tudomány később rámutatott: ez távolról sincs így. Annál problémásabb, hogy ennek a nézetnek köszönhetően az ember irgalmatlanul felfokozta a természettel szembeni könyörtelen bánásmódját. Yuval Noah Harari történész szerint előtte sem volt egy leányálom a természet kapcsolata az emberrel, de ennek a dualizmusnak köszönhetően minden rosszabbra fordult.
Már csak azért is érdemes figyelemmel kísérni az erre vonatkozó adatokat, amelyeket Harari elővezet, mert tökéletesen leleplezik a mostani politikailag nem épp jó szándék által vezérelt nézeteket egy idealizált (és ideologizált) valamikori, voltaképp sohasemvolt, az ember és természet harmonikus kapcsolatáról szóló regéket. Harari szerint pedig az ipari fokozatú tenyésztésben élő állatok sorsa az egyik legproblémásabb etikai terület a mai emberiség számára, mivel komplex érzékelésekkel és érzésekkel rendelkező öntudatos élőlények millió élnek és halnak meg egy futószalagon.
Harari nyersen fogalmaz: meglátásában az állatok a történelem legfőbb áldozatai és legfőbb szenvedői, valamint a velük való emberi bánásmód a történelem talán legnagyobb bűncselekménye. Azonban ez egyáltalán nem csak kortárs jelenség, ugyanis az emberiség már réges-rég otthagyta a Földön az ökológiai lábnyomát. Már negyvenöt ezer évvel ezelőtt kiirtotta az ausztráliai nagytestű állatok kilencven százalékát és már tizenöt ezer évvel ezelőtt az amerikai nagytestű állatok hetvenöt százalékát – nagytestűnek számít itt minden olyan állat, amely többet nyom néhány kilónál. Harari szerint minden archeológiai lelet újra és újra ezt a konklúziót erősíti meg: az emberiség még jóval a letelepedés, mezőgazdaság és eszközkészítés előtt kipusztította a Földön élő fajok ötven százalékát.
A következő állomás ebben a folyamatban a vándorló-gyűjtögető életmódról a letelepedésre és mezőgazdaságra való áttérés volt. Ez egyértelműen hozta magával az állattenyésztés és növénytermesztés létrejöttét is, aminek következtében egy, a Földön korábban soha nem létezett új életforma jött létre: a háziasított állat. Harari szerint annak ellenére, hogy az elején kevés példa volt erre, manapság a nagytestű állatok kilencven százaléka háziasított. Példaként a tyúkot hozza erre, amely valamikor egy ritka madár volt Észak-Ázsia különböző régióiban, manapság pedig az egyik legelterjedtebb madár a bolygón.
A probléma viszont az, hogy a háziasított fajok a kollektív sikerért iszonyatos egyéni szenvedéssel fizettek és fizetnek, ugyanis mindannak ellenére, hogy a vadállatok az évmilliók alatt számtalan veszélynek voltak kitéve (ragadozók, paraziták, betegségek, katasztrófák stb.), az ipari tenyésztés nem csak ezeket sok esetben meghaladó szenvedésformákat hozott létre, hanem ha nem is rosszabbakat, de újakat helyezett ezek mellé. Első látásra a háziállatnak hatalmas előnyei vannak: biztonság, gondozás, etetés és odafigyelés. Azonban ezek igencsak visszafogottan jelennek meg az ipari állattenyésztésben és Harari kérdése pedig épp az, hogy van-e különbség aközött, hogy a ragadozó tép szét vagy a vágóhídon a vágógépezet: van-e különbség az oroszlán tépőfoga és a vágókés éle között?
A kérdés pedig azért releváns, mert a valamikori állattenyésztés idealizált képével ellentétben az ipari tenyésztés élettapasztalata a benne lévő állatok számára minden túlzás nélkül iszonyú. Nem elsősorban az állat halála a szörnyű, ez elkerülhetetlen ideális körülmények között is, hanem az az élete, amelyhez képest a halál szinte feloldozás lehet. Ezeknek az állatoknak az életét Harari szerint egy kettős faktor határozza meg: egyrészt az emberek húst, tejet, tojást, bőrt, munkaerőt és szórakozást akarnak, másrészt pedig pont ezért biztosítaniuk kell a tenyészállatok hosszútávú túlélését nem csak a faj, hanem az egyed szintjén is.
Az egyik legjobb példa erre a tejipar. A tehén ugyebár nem tejel egész évben, csak akkor, amikor borjazni készül és kicsinye van. A teheneket ipari szinten beondózzák, amitől teherbe esnek és megindul a tejtermelésük. A terhességi időszak körülbelül háromszáz nap, ami után megellik a borjat. A tehenek kifejezetten erős anyai ösztönökkel rendelkeznek: anyatehén és borja életre szóló kapcsolatot hoznak létre. A tejiparban azonban a borjat szinte azonnal elválasztják az anyjától és hormonális vagy más beavatkozással arra kényszerítik az anyaállatot, hogy sokkal több tejet termeljen, mint amennyi szükséges volna a tőle egyébként is elválasztott borja számára, ami egy sor egészségügyi problémához is vezet.
Néhány havi rendszerességgel újra és újra beondózzák a teheneket, hogy folyamatosan tejeljenek: voltaképp egész életében megszakítatlan a beondózás-tejelés-szülés-elválasztás-beondózás ciklus. Amikor általában öt éves kora körül a tehén tejtermelés természetes úton csökken és többé már nem kifizetődő gazdaságilag, elküldik őket a vágóhídra. Ezzel szemben egy tehén természetes életkora húsz év körül mozog. Ezért nem működik az az érv, hogy „miért ne innék tejet? Hát a tehenek úgyis termelik.” Épp ez a lényeg, hogy egyébként nem tejelnek, csak akkor, ha borjat várnak, mint ahogy az ember esetében is a női szervezet csak akkor kezd tejet termelni, ha gyereket vár.
Az ipari elv, amely meg kellene védje az állatokat a szenvedéstől, paradox módon fokozza a szenvedésüket. Harari épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a mára már tenyészállatokká redukált fajok számos olyan közösségi, érzelmi kötődést és örökséget hoznak magukkal a faj evolúciós fejlődésének korszakából, amelyek, mivel az ipari tenyésztésben redundánsak, a tenyésztők teljes mértékben figyelmen kívül hagyják ezeket. Az ipari tenyésztésről széles körben ismert tény, hogy elválasztanak kicsinyeket anyáiktól, bántalmazzák és csonkítják az állatokat, szelektív tenyésztés során természetes környezetben életképtelen szörnyeket hoznak létre miközben az állatok pedig iszonyatos kínok között szenvednek, de kényszerűen élnek tovább és szaporodnak. Ahogy a thüküdidészi mára már szállóigévé vált mondás is szól: az erősek cselekednek ahogy akarnak, a gyengék pedig szenvednek ahogy muszáj nekik.
Fontos azonban megérteni, hogy a szükségletek megszűnésével nem tűnnek el azok az ösztönök, amelyek több millió év alatt alakultak épp azon szükségletek következtében. Ezek az ösztönök pedig továbbra is meghatározzák az állat szubjektív létmódját még akkor is, ha nem az élőlények jelenlegi állapotát mutatják, hanem azt, amelyben akkor voltak, amikor a valamikori szükségletek hatására ezek az ösztönök létrejöttek. Az evolúció hosszához képest az ipari tenyésztés oly elenyésző időnek számít, hogy az állatok ösztönei nem alakultak még utána – a lényeg pedig éppen az, hogy ez ne is történhessen meg.
Azok az állatok, amelyek most egyszerre vannak az ipari tenyésztés által radikálisan szubjektív és radikálisan tömeges állapotba kényszerítve, valamikor magas fokon szociális állatfajok voltak. Ezek egyik alapvető jellemzője, hogy erős kommunikációs és kooperációs készségekkel rendelkeznek, valamint az, hogy az alapvető szociális képességeket játék során tanulják meg. Harari szerint a tanulság az, hogy egy több millió generáció alatt létrejött szükségletet az adott fajhoz tartozó egyed akkor is érzi, ha a szükségletet létrehozó körülmény megszűnik. A mezőgazdasági forradalom lehetővé tette az ember számára, hogy fenntartsa az állatvilág szaporodását és kezeskedjék a túlélésükért, de anélkül, hogy akár egy ügyet is vetne az illető állatok legalapvetőbb szükségleteire. Harari végkövetkeztetése pedig épp az, hogy a háziállatok kollektíve a legsikeresebb fajok, azonban egyedi szinten a legszörnyűségesebb szenvedésnek kitett fajok egyazon időben.
Az utóbbi évszázadokban a mezőgazdaság iparosításával a helyzet csak tovább romlott. Ennek egyik oka épp a tudomány és annak nem mindig etikus felhasználása. A hagyományos társadalmakban a tudás nagyon limitált volt, azonban a biokémia, a genetika, a zoológia, az epidermiológia és egy sor másik tudományág létrejöttével és fejlődésével az élet manipulálásának a korábbiakhoz mérten elképzelhetetlen távlatai nyíltak meg. Ennek következtében a hagyományos társadalmakban sokkal nagyobb volt az állatok szabadsága. Ha egy állattenyésztő összezárt volna egyetlen térbe ezer tyúkot, rövid időn belül elvitte volna őket a madárinfluenza. Más szóval: a nagy léptékű ipari tenyésztés nem volt kifizetődő. Azonban a mindenféle gyógyszerek, hormonkezelések, eljárások következtében ez a probléma megoldódott.
Ennek következtében azonban épp az a helyzet áll elő, hogy az állatokat kimondhatatlanul szélsőséges élethelyzetekbe kényszerítik bele. A modern tudomány segítségével több százezer tyúkot lehet „helygazdaságos” (értsd: nagyon kicsi) helyre kényszeríteni, ahol leülni nincs helyük napokon, heteken keresztül anélkül, hogy a madárinfluenza vagy más megbetegedések veszélyétől kellene tartani. Ez pedig egyértelműen hozza magával a tojás és hús „költséggazdaságos” tömegtermelésének lehetőségét.
Ezért véli úgy Harari, hogy ezen állatok sorsa az egyik legaggasztóbb etikai probléma jelenleg, amivel az emberiség szembenéz. Gyakran úgy képzeljük, hogy a világunk tele van oroszlánokkal, elefántokkal és az összes egzotikus állattal, amelyet már gyerekkorunk óta a fejünkbe sulykolnak. Harari azonban figyelmeztet, hogy ez csupán a Discovery Channel-en és a Disney rajzfilmekben tűnik így, miközben a valóság teljesen más képet mutat. Harari ismét adatokkal szolgál: a világon van negyvenezer oroszlán és ezzel szemben egymilliárd házi disznó. Van ötszázezer elefánt és másfél milliárd házi tehén. Van ötvenmillió pingvin és húszmilliárd házityúk.
2009-es adatok szerint Európában több mint másfél milliárd vadon élő madár volt, amivel szemben a húsipari termelés közel kétmilliárd házityúkot tenyésztett az évben. A háziállatok összesen hozzávetőlegesen hétszáz millió tonnát nyomnak, amivel szemben az emberek mindössze háromszáz milliót és a vadon élő nagytestű állatok még ennél is kevesebbet: alig százmillió tonnát.
Harari szerint pontosan ezért nem mellékügy az etikus állattenyésztés problémája, ugyanis több tíz milliárd öntudattal rendelkező, érezni, érteni képes lényről van szó, amelyek a komplex érzékletekből álló belső világgal rendelkeznek. Születnek, felnőnek, ragaszkodnak, szenvednek, meghalnak egy ipari futószalagon. Az állatok tudományos kutatása iszonyatosan negatív szerepet játszott ebben, ugyanis az ember az állattudományok fejlesztését arra használta, hogy tökéletesítse és mindinkább gördülékennyé tegye az állatok az emberek számára nyújtott hasznának kizsákmányolását. Tette mindezt annak ellenére, hogy épp ez a tudományos fejlődés mutatta ki, hogy ezek komplex öntudattal és belső világgal rendelkező lények: éspedig pontosan e miatt a kettősség miatt válik az állati jogok problémaköre a legalapvetőbb szintjeiig etikai problémává is.
Az olyan szakirodalmi munkák mellett, mint Peter Singer etikafilozófus Animal Liberation című könyve, valamivel, ha nem is túl sokkal, könnyedebb bevezetés lehet a témába John Mueller Oink: Heaven’s Butcher című kifejezetten sötét hangulatú képregénye. Ez esetben pedig a szóösszetételben komolyan kell venni a regény kitétet, mert nem egy egyszerű színes alsóneműbe bújt emberekről szóló történetet kap az olvasó. Az Oink lapjain egy olyan disztópiával ismerkedhetünk meg, amely egy vallásos technofasizmust mutat, amelyben az állammá avanzsált egyház disznófejű és embertestű rabszolgákat tenyészt magának munkára, valamint néhány egyéb dologra is.
A képregény a főszereplő Oink története, amely során rájön, hogy az emberi hatalom által rájuk, a hibridekre ráerőszakolt dogmatikus vallás és ideológia nem több hazugságnál. Azonban mivel képtelen meggyőzni társait egy forradalmi lázadás szükségességéről, egy személyben lát neki egy könyörtelen és léptékéből adódóan a kezdettől bukásra ítélt a rendszer elleni személyes bosszú és erőszakos elégtétel véghezvitelének. Ennek következtében nem egy színes képregény az Oink, hanem koszos, fáradtolajos, rozsdás, véres és egyéb testhez kapcsolódó színekben pompázik az olvasó szeme előtt. Nem nehéz meglátni Mueller munkájában a párhuzamokat a való világban látható eseményekkel és ő maga is komoly morális fejtegetésekbe bocsátkozik a képregény lapjain.
A gén- és biotechnológia egyre erősebb fejlődésének következtében nem nehéz elképzelni egy ilyen jövőképet. A minap jelent meg egy cikk a Nautilus filozófiai lapban, amely szerint épp itt az ideje ember és csimpánz hibridek létrehozásának. Nem disznók, de hát a Majmok Bolygója semmivel sem jobb jövőkép, mint az Oink által lefestett világ. Pontosan ezért lehet jelen esetben egyetérteni Hararival – ritka eset egyébként – hogy a tudomány és az állatjogok keresztmetszete az egyik legégetőbb jelenlegi filozófiai, jogi, tudományos, sőt, merjük kimondani: politikai probléma.
Annál is inkább, hogy tökéletesen idevágóak Theodor Adorno szavai: "Auschwitz ott kezdődik, amikor bárki egy vágóhidat lát és azt gondolja: ezek csak állatok."
Címlapfotó: műholdfelvétel a Coronado Feeders ipari farm melletti tószennyedőzésről, Dalhart, Texas állam, fotó: Google Images.