Klímaváltozás: a pánikkeltés hatástalan, a figyelmeztetések kora lejárt
Ivácson András Áron 2018. november 20. 16:37, utolsó frissítés: 16:37A tizenkét év lehet, hogy túlzás, de ettől függetlenül nincs okunk örvendezni. László Zoltán ökológussal beszélgettünk.
A klímaváltozás jelenleg talán a legégetőbb probléma az emberiség számára, amellyel azonban sajnálatos módon a tudományos fantasztikum terén többször találkozunk, mint megoldandó problémaként a mindennapi életünkben. Legalábbis így volt ez egészen a legutóbbi klímaváltozásról szóló ENSZ-jelentés nyilvánosságra hozataláig. Azóta viszont a sajtó egy része átesett a ló túlsó oldalára és némely esetekben a legrémesebb disztópiákhoz fordult, és így a tudatosítás nem ritkán pánikkeltésbe fordult át.
László Zoltán rovarbiológussal, ökológussal, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem biológia és geológia karának docensével beszélgettünk annak érdekében, hogy megpróbáljuk legalább némileg helyes kontextusba beleilleszteni ezeket a beszédmódokat. A kutató fontosnak tartott már az elején kiemelni, hogy noha valóban voltak már felmelegedések a Föld története során, az azért nem alkalmazható kifogásként a jelenlegi helyzetben, mert a mostani felmelegedés drasztikusan felgyorsult a korábbiakhoz képest: „Felmelegedés volt eddig is és volt ennél melegebb is, csakhogy a felmelegedésnek az üteme mindig lassúbb volt. Ha lassúbb ez az ütem, akkor lehetőség van arra, hogy az állat- és növényvilág alkalmazkodjon hozzá.”
Az történt ugyanis, hogy a korábbi klímaváltozások alkalmával, például az eljegesedések során is, nagyon sok fajnak megváltozott az elterjedési területe: ez pedig nemcsak az állat-, hanem különösen a növényvilág esetében fontos, amelynek esszenciális szerepe van a Föld klimatikus egyensúlyának szempontjából. Ezek a változások azonban annyira hosszú idő alatt történtek, hogy nehéz számunkra még elképzelni is: itt nem százéves léptékről van szó.
A drasztikus gyorsulásnak egyik jele az, hogy a hőmérsékletváltozást már egy emberöltő alatt is megtapasztaljuk. A Föld jelenleg egyébként is egy hasonló felmelegedési időszakban (interglaciálisban) van, mondja a biológus, amelyet nem túl okos fokozni a saját tevékenységünkkel is: „Ezt kellene legelőször megértenie mindenkinek, és ezután elkezdhetünk arról is beszélni, hogy nem tud alkalmazkodni sem a növényvilág, sem az állatvilág egy ilyen jellegű változáshoz, amely igen könnyen súlyos ökológiai katasztrófához vezethet.”
Éppen ezért nagyon komolyan kell azt vennünk, hogy a halogatás kora lejárt. Ma már senki nem mondhatja azt, hogy: „ez minket még nem érint”, „nem az én problémám”, „majd megoldják a következő generációk”. A '60-as és '70-es években – véli László – még sokan ezt mondogatták, noha már akkor megjelentek az amerikai filmekben olyan jelenetek – hatalmas autósorok többsávos autópályákon, sűrű füstöt eregető gyártelepek stb. – amelyek mára az ökokatasztrofák jól bejáratott képi reprezentációi lettek. „Alapvetően nem húzhatjuk tovább az időt. Drasztikusan életbe kell léptetni azokat az intézkedéseket, amelyek nem potenciálisan fogják csökkenteni a klímaváltozást, hanem szó szerint csökkentik."
A sajtó gyakran a végletekig eltúlozza ezt a témát, ugyanis lépten-nyomon abba botlunk, legyen szó akár fősodratú vagy underground médiáról, hogy itt aztán most a Mad Max és a Hunger Games, és még ki tudja milyen más apokaliptikus világ fog létrejönni. László szerint ezek benne vannak a pakliban, azonban egy nukleáris tél legalább annyira lehetséges, elképzelhető következmény, mint az elsivatagosodás. Az más kérdés, hogy ez jóval kevésbé reprezentált a kultúrában: az utóbbi években is talán kizárólag a Snowpiercer és a The day after tomorrow című, egyébként zseniális filmek szóltak erről a lehetséges jövőképről.
A Mad Max hasonlatban mégsem látni telet, mint ahogy a többiben sem. Ez érthető László szerint, mert sokkal jobban beleillik abba a tapasztalatba, amely szerint egyre melegebbek a nyarak, illetve abba a diskurzusba is, amely évtizedeken keresztül klímaváltozás helyett globális felmelegedésről beszélt, amíg rá nem jöttek a klímatudósok, hogy ennek következtében az ellentéte is eljöhet az elsődleges felmelegedésnek.
„Ha emelkedik a hőmérséklet” – magyarázza László – „a jégsapkák olvadásának következtében, megszűnhetnek azok az áramlatok, amelyek felmelegítik Európát, és amelyek miatt a nyugati partvidékén nincs radikális különbség nyár és tél között.” Ha azonban ez bekövetkezik, könnyen lehet, hogy nem az lesz a legnagyobb bajunk, hogy árnyék híján megsülünk a napon, hanem épp az, hogy dermedtre fagyunk télen, a szó legszorosabb értelmében. Mindkét kimenetel lehetséges, és egyelőre nem látjuk, hogy melyikre is kellene igazán felkészülnünk. Az azonban, hogy a kulturális gondolkodásban ennyire egyoldalúan disztópikus a megközelítés, egyúttal azt is jelzi, hogy valamilyen szinten és formában az emberek többsége számára nyilvánvaló, hogy baj van.
Mindazonáltal mégiscsak óvatosnak kell lenni az olyan kijelentésekkel, László szerint, mint az, hogy az állatok hatvan százalékát már kiirtottuk: „Az újságírók gyakran hangzatos címekkel próbálják megfogni az olvasókat, ehhez pedig a mondandójukat úgy kell becsomagolni, hogy az különleges és figyelemfelkeltő legyen..” Az ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel az a probléma, hogy a részleteket nem tartalmazó, figyelemfelkeltő írások lehet, hogy éppen immunizálják a széles tömegeket a problémával szemben.
Az eltűnő fajok vesztét elsősorban élőhelyhiány okozza. Kiírtjuk az erdőt, amelyről tudjuk, hogy rétegzett élőhely: az avarszinttől a fa koronájáig sokféle niche található meg benne. Ezért nem elegendőek az olyan megoldások, amelyek a klímaváltozás hatásait elektromos autókkal szeretnék moderálni. Mivel az az elektromos energia, amellyel az ilyen autókat működtető töltőállomások rendelkeznek, szintén hatalmas mennyiségű szén elégetéséből és/vagy atomenergia felhasználásával jön létre.
Jelentős probléma továbbra is az ipari léptékű állattenyésztés, hiszen a kivágott erdők helyén sokszor legelők jönnek létre. Az állattenyésztésből származó metánkibocsátás még mindig az egyik olyan fontos faktor, amely közrejátszik a klímaváltozás létrejöttében: „Arról nem is beszélve, hogy a Földön nyolcmilliárd ember tápcsatornájában élő baktériumok által felszabadított metán szintén hozzájárul az üvegházhatású gázok akkumulálásához.”
A megoldások tárháza a politikai-állami, gazdasági és társadalmi szintektől egészen a személyes szintig terjed. Noha a műanyag szívószálak betiltása vajmi keveset segít konkrétan a klímaváltozás ellen, nagyon fontos szerepe lehet a tudatosításban: „Ha beszélünk erről, akkor előbb utóbb mindenkihez eljut az az információ, hogy a pillepalack egy fölösleges rossz, mert olyan országban élünk, ahol a vezetékes víz jó minőségű, ezért lazán megengedhetjük magunknak, hogy vegyünk egy palackot, amelyet megtöltünk vízzel és hordozhatjuk magunkkal.”
A szívószál hasonlóan felesleges luxuscikk, amelynek egyik jellemzője, hogy több száz év alatt bomlik le. Adott esetben megeszi egy legelésző állat, és utána esetleg emiatt elpusztulhat. László beszámol egy tévéműsorról is, amelyben egy indiai faluban egy állatorvos, felnyitva egy tehén bendőjét két vedernyi műanyagot műtött ki. A jó hír ugyanakkor, hogy számos ország hoz konkrét intézkedéseket, amelyek az egyszer használatos műanyag zacskók betiltásával igyekeznek mérsékelni a műanyag szemét felhalmozódását.
Ezek a kampányok, miszerint nem kell szívószálat használni, nem kell műanyag zacskót vagy palackot ész nélkül felhalmozni, hosszú távon segítenek. A lényeg az előző példákban éppen a hosszú táv: vagyis, hogy az ehhez hasonló kis léptékű próbálkozások már nem elegendők a klímaváltozás visszaszorításához. Annál inkább szükségesek az olyan nagy horderejű kezdeményezések, mint az, hogy Németország és Franciaország kilátásba helyezték a belső égésű motorok teljes beszüntetését 2030-ig, illetve 2040-ig.
Egy ehhez fogható átállás azonban globális szinten pillanatnyilag számos nehézségbe ütközik: mivel a fejlődő államok, még ha akarnak, sem tudnak átállni a teljesen zöld technológiákra. László szerint pedig némileg ellentmondásosan hatna, ha arra köteleznénk egy ilyen államot, hogy álljon át az alternatív technológiákra, beáldozva ezzel az esetleges fejlődését. Miközben a fejlett országok több száz éven át tartó ipari forradalmuknak köszönhetően emelkedtek fel.
Azt, hogy mely országok vannak kitéve nagyobb kockázatnak, nehéz megmondani. De mivel a klímaváltozás tengerszint emelkedéssel fog járni, ezek az országok fognak a leghamarabb bajba kerülni. Emiatt a tengerparti övezetekből hatalmas tömegek fognak a kontinensek belsejébe vándorolni, ahol ez a bevándorlás egy komoly megoldandó problémát fog jelenteni.
Oroszországnak és Kínának például hatalmas potenciálja van ilyen téren, tekintve, hogy hatalmas területekkel rendelkeznek, amelyeket ki lehet aknázni, ha a vízszint-emelkedés bekövetkezik: „Hatalmas területek ezek, amelyek egyrészt érintetlenek, ugyanakkor viszonylag könnyen lakhatóvá alakíthatók”.
A hatalmas területekkel rendelkező államok esetében egyéb lehetséges problémák is felmerülhetnek, mint például a permafroszt felolvadása, „aminek következtében nagy mennyiségű metán szabadulhat fel, amely szintén előlendítheti a klímaváltozást. Olyan folyamatok is lejátszódhatnak majd, amelyekről ma még igen keveset tudunk, például a felolvadt permafrosztból előkerülő kórokozók.”
A skandináv országok tesznek talán a legtöbbet a klímaváltozás ellen László szerint: „Dániában például az autók jelentős része már hibrid, ami egy fontos lépés a jó irányba. Norvégiában is nagyon szoros határidőt szabtak meg arra nézve, amíg kötelező lesz lecserélni a teljes autóparkot, legalább hibrid autókra.”
Ugyanakkor amellett, hogy Kína az egyik legnagyobb széndioxid-kibocsátó, ott van a legnagyobb napelem- és a legkiterjedtebb szélenergia kapacitás is, és messze a kínai állam az, amely a legtöbb pénzt forgatja zöld technológiai fejlesztésekbe, zöld energiába.
Mindent összevetve a helyzet komoly és minden lehetséges eszközt fel kell használnunk az üvegházhatást növelő gázok kibocsátásának csökkentése, az élőhelyek eltűnésének megfékezése, a felelőtlen műanyaghasználat visszaszorítása érdekében. A sajtó időnként túlzó megnyilvánulásai igencsak nagy kárt tehetnek épp a klímaváltozás elleni küzdelemben azáltal, hogy tovább fokozzák azt az általános apátiát, amely ezt a kérdést sajnos még mindig övezi. A sajtó feladata és felelőssége volna az is, hogy a tudatosításon túlmenően valamilyen szinten egy jobb jövő irányába tett, összehangolt társadalmi cselekvésre mozgósítson.
Címlap fotó: Politico.