2019. február 22. péntekGerzson
-5°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ideológiai szótár #4. Mi a neoliberalizmus?

Dobrai Zsolt Levente Dobrai Zsolt Levente 2019. január 21. 14:00, utolsó frissítés: 2019. január 24. 15:44

Ha a jelenlegi világunk uralkodó ideológiája, egyetemes racionalitása a neoliberalizmus, mit érdemes tudnunk róla? Egyáltalán hogyan jött létre, miként működik és meddig terjed?


Több mint valószínű, hogy találkoztunk már a neoliberalizmus kifejezéssel. De mit takar ez a fogalom? A neoliberalizmus korunk meghatározó ideológiája – ha úgy tetszik korunk kapitalizmusa. Egyszerre gyakorlat és elmélet. Ha ez nem így volna, nem tudna ideológiaként működni.

A gyakorlati része egyrészt a kormányzás egy bizonyos módozatában nyilvánul meg, másrészt minden olyan jellegű banki, termelői, vállalkozói, oktatáspolitikai stb. tevékenységben amelyek következményei ennek a kormányzási módnak. És éppen ezért, mivel társadalmaink szinte minden szegmensére hatással van, hatással van arra is, ahogyan és amit megtanulunk, ahogyan gondolkodunk és ahogyan viselkedünk.

Nyilván a társadalom és az intézmények különböző szintjein más-más módon nyilvánul meg. Egyesek szerint sokrétű megnyilvánulása, tökéletes alkalmazkodóképessége, a tömegek előtti anonimitása egyszerre tünete és okozója erejének. Mások ezt úgy fogalmazták meg, hogy ereje éppen abban van, hogy nem pusztán egy a kereskedelemnek és a pénzvilágnak kiemelt szerepet biztosító politikai gazdaságtanról van szó, hanem arról is, hogy miként élünk, azaz létezésünk formájáról.

A neolibaralizmus strukturális mechanizmusaival a társadalom minden szintjén arra nevel és arra kényszerít, hogy kapcsolódjunk be a globális vagy helyi szintű gazdasági verseny világába, belehajszol az egymás elleni gazdasági háborúba – egyéneket és népeket egyaránt. A piaci mintához szabja a társadalmi kapcsolatokat, átalakítva az egyes embert is, aki, ha „sikeres” akar lenni, ha „jól” akar élni stb. vállalkozásként kell felfognia önmagát: homo oeconomicusszá kell alakulnia.


Történeti szkeccs

A neoliberalizmus születésének és felemelkedésének időszakait meg szokás különböztetni. Születése a 20. század közepére tehető, dominánssá azonban a múlt század második felében és a 21. század elején vált. A '70-es évek óta előforduló világgazdasági válságok sorozatának, a globális ökológiai problémák akut kiéleződésének egyik fő okozója. Most csak a születésének körülményeit vesszük át, mivel ebből lesz látható, mi hívta életre és milyen alapelvek határozzák meg.

Michel Foucault A biopolitika születésében úgy vázolja fel a neoliberalizmus születéstörténetét, mint több országban kibontakozó (Németország, Franciaország, Anglia), viszonylag párhuzamosan zajló, de hasonló jelenségekre és kihívásokra reagáló kormányzati paradigmák születését. Mivel az amerikai neoliberalizmus korábban öltött formát, néhány tekintetben különbözik a nyugat-európai rokonaitól, amelyeket elsősorban a német neoliberalizmus határozott meg, ezért Foucalt vizsgálódásai alapvetően a német és az amerikai neoliberalizmus születésére fókuszálnak.

A német neoliberalizmust a második világháború utáni sürgető-kényszerítő állapotok, illetve az azokra adott intervencionista válaszok hívták életre. Az egyik ilyen körülmény a háborús gazdaság békeidős gazdasággá alakításának imperatívusza volt. A második a központi tervezés szüksége, amelyet összhangban kellett megvalósítani a Marshall-tervvel, amely a maga rendjén új gazdasági, politikai és társadalomszervezési feltételeket szabott a segélyekben részesülő nyugat-európai államok számára.

A harmadik sürgető körülmény pedig szociális jellegű volt, azaz olyan szociális célkitűzések vállalása, amelyek a belső társadalmi békét kívánták megteremteni. Ennek pedig a politikai gazdaságtan szempontjából két várt következményére számítottak: az egyik az akkoriban erős baloldali (szocialista, kommunista és szociáldemokrata) pártok döntéshozatali befolyásának ellensúlyozása és fokozatos kiszorítása; a másik pedig a korábbi, fasiszta, náci típusú rendszerek kiújulásának megelőzése volt. Ilyen körülmények és kihívások közepette jutott érvényre a keyneziánus, ún. vegyes gazdasági modell, amelyben mind az állami, mind a magánszektor fontos szerephez jutott – szemben a laissez-faire típusú liberális nézetekkel, amelyek szerint az állam szerepének pusztán a közrend és a törvények betartására kell korlátozódnia.

Létezett tehát egy olyan nemzetközi liberális kontextus, amelyben az állam gazdasági és társadalomszervezői szerepkörének keyneziánusi kiterjedését is sokallta. Foucault szerint kialakult egyfajta „államfóbia”, amelyet a közelmúltban megdöntött diktatúrák rémséges politikai kormányzása is táplált, de amit alapvetően a piaci szereplők korlátozása elleni elégedetlenség generált. A neoliberális program tehát – mind a német, mind az amerikai – a keyneziánus típusú gazdaságpolitikának bírálójaként jelent meg.

Németországban létezett egy ún. Tudományos Bizottság (Wissenschaftliche Beirat, 1947. december 19-én alakult), amelynek tagságát túlnyomó részt a freiburgi iskola képviselői és követői (Walter Eucken, Franz Böhm, Leonhard Miksch, Alfred Müller-Armack stb.) tették ki, illetve, amely az angol-amerikai csapatok által megszállt Bizóna Gazdasági Tanácsának (a Wirtschaftsratnak) a konzultatív társszerveként működött. Javaslataik a piaci liberalizációt célzó intézkedések bevezetésére vonatkoztak, például a termékek és szolgáltatások árliberalizációjára, annak érdekében, hogy a német gazdaság felzárkózzon a globális árfolyamokhoz.

Ezekkel párhuzamban történt a neoliberalizmus elméleti alapvetése is. Ludwig Erhard, a freiburgi iskola egy másik képviselője, aki nem volt ugyan tagja a Tudományos Bizottságnak, de annál nagyobb tekintéllyel bírt, a Gazdasági Tanács 1948-ban tartott, 11. frankfurti gyűlésének alkalmából elmondott híres beszédében azt hangsúlyozta, hogy az állam csak akkor gyakorolhat legitim módon hatalmat a nép nevében, ha az egyszerre képes biztosítani állampolgárai számára hogy szabadok és felelősségteljesek legyenek. Abban a történeti kontextusban, amelyben ez a mondat elhangzott – a háború utáni, megszállás alatt álló, egyfajta „újraalapítás” elébe néző német állam kontextusában – irányadó utalás volt arra a kormányzati programra, amely a leigázott, de újjászülető német államiság legitimitását hivatott megteremti az új nemzetközi erőviszonyok között.

Ez a program adott az új német államnak új alkotmányt és új legitimitást. Az új alkotmánnyal (1949. május 2.), amelyet a megszálló szövetségesek is aláírtak, lefektették a német liberális demokrácia fundamentumát, de ezzel együtt, az állampolgárok szabadságának jogokon keresztüli liberális kodifikációjával együtt azt a jogi környezetet is meghatározták, amely a piac szabadságát is megfelelő elismerésben részesítette. Az új német államiság létalapját immár az emberi szabadságjogok és a piac szabadságának kitüntetett helye képezte. Ez a kitüntetettség pedig abból állt, mondja Foucault, hogy a piac került olyan pozícióba, amelynek már hatalmában állt végső ítéleteket kimondani jogi kérdésekben.

Ez a történeti mozzanat mindössze egy példa arra, hogy hasonló mozzanatok sorozatán keresztül miként válhatott a piac az állami legitimitás és szuverenitás, az értékek és az igazmondás konstitutív terepévé. Kellett hozzá egy ideológiai apparátus (freiburgi iskola), majd az új fegyelmező-ellenőrző szabályozások és rendszerek bevezetése. Hasonló kimenetelű intézkedések bevezetésére került sor a háború utáni Nyugat-Európa minden államában, csakhogy mind Nyugat-Németországban, mind a többi országban a születő neoliberális - vagy az újrakonfigurált liberális - erők hosszú és szövevényes globális méreteket öltő csatája a keyneziánus vagy más jóléti, szociáldemokrata kormányzatiságok és kormányzatok ellen még hátra volt.

Dicsőséges évtizedek

A freiburgi iskolával viszonylag párhuzamban alakult ki a bécsi iskola második hulláma (von Mises, Hayek), majd a későbbi chicagói iskola (Milton Friedman), amelyek szakadatlanul azon dolgoztak, hogy többé-kevésbé meggyőző érvkészletekkel, analízisekkel és kiterjedt munkákkal cáfoljak a marxi és a keyneziánus gazdasági szemléleteket, miközben a „szabad kapitalizmus” általános eszméje felsőbbrendűségének igazolására törekedtek. Lépésről-lépésre új politikai formák is születtek, amelyek magukévá tették ezeket a gazdasági szemléleteket és gyakorlatokat, és amelyek gyökeresen befolyásolták az államhatalom gyakorlását, és annak elméleti alapjait is.

A neoliberalizmusban téves lenne pusztán a piacnak kedvező ideológiát látni, amely a piac megfelelő működése érdekében arra törekszik, hogy csökkentse az adókat, lefaragja a közkiadásokat, privatizálja az állami vállalatokat, kisebbre szabja a szociális hálót, hogy biztosítsa a valuta erejét és stabilitását, hogy támogassa a „személyes kockázatvállalást”, hogy ellenőrzése alatt tartsa az infláció csökkentése érdekében a pénzmennyiség növekedését, hogy deregulálja a piacokat, különösen a munkaerőpiacot, hogy megszabaduljon a sok, nagy és sokrétű szakszervezetektől, hogy kiszervezze a termelést a haszonmaximalizáció érdekében oda, ahol alacsonyak a bérek és/vagy oda, ahol az emberi jogok és a környezetvédelmi előírások nem számítanak komolyan veendő szabályoknak vagy legalábbis könnyen áthághatók.

A '80-as évekre a neoliberalizmus már teljes pompájában bontakozhatott ki a világ vezető gazdaságaiban. Ronald Reagan és Margaret Thatcher kormányzati ciklusait szokás emlegetni, példaértékű neoliberális kormányzatokként. Ekkor már a Világbank (WB), a Nemzetközi Valutaalap (IMF), Trilaterális Bizottság (TC) és hasonló intézmények fogalmaznak meg olyan politikákat, javaslatokat és jelentéseket, amelyek általánosan elfogadott normákként működnek egy-egy ország vagy gazdasági szövetség számára. A piaci logika kiterjeszkedése az emberi létezés valamennyi szférájára a neoliberális kormányzást igazi globális ésszé tették: „a piac építésétől az építés normájaként értelmezett versenyig, majd a versenytől, mint a gazdasági szereplők tevékenységének normájától az állam és működésének normájaként értelmezett versenyig, és végül a vállalkozó állam normájaként értelmezett versenytől a vállalkozó ember magatartásának normájaként értelmezett versenyig” (Dardot-Laval, 2013. 452. o.). Ez a mai hegemón globálrezon.


Ajánlott irodalom:

Friedrich A. von Hayek: A liberális társadalmi rend alapelvei. Politikai Doktrínák. Partium Kiadó, 2004
Ludwig von Mises: Human action: A Treatise on Economics. Yale University Press, 1949
Pierre Bourdieu: A neoliberalizmus lényege. Esély, 1998/6
Loïc Wacquant: Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé. Fordulat 18, 2012/2
Pierre-Dardot-Christian Laval: A globálrezon. EgyKettő Kiadó, 2013
Michel Foucault: Nașterea biopoliticii. Idea Design & Print, Kolozsvár, 2007
David Harvey: A Brief History of Neoliberalism. Oxford University Press, 2005
Mark Fisher: Capitalist Realism: Is There No Alternative? Zero Books, 2009
Gilles Deleuze/Félix Guattari: Capitalism and Schizophrenia: Anti-Oedipus. Viking Penguin, 1977

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

Régi oldal >