Ideológiai szótár #5. Mi a populizmus?
Dobrai Zsolt Levente 2019. február 07. 13:48, utolsó frissítés: 2019. február 08. 11:28Ideológia? Diskurzus? Politikai stratégia? Kizárólag negatív jelentést kell tulajdonítanunk neki?
Hogy a populizmust ideológiának minősítjük-e vagy sem, alapvetően azon múlik, hogy mit értünk ideológián, és mit populizmuson, vagyis azon, hogy ki milyen keretben értelmezi. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne megnevezni néhány olyan sajátosságát, amelyeket a róla értekező szerzők nagy vonalakban hasonlóan fogalmaztak meg.
A populizmus általában az a politikai narratíva (diskurzus vagy ideológia), amely azt feltételezi, hogy (1) egy-egy társadalom alapvetően két, egymással konfliktuális viszonyban álló egységre vagy tömbre osztható fel: az egyik tömböt az elit vagy a berendezkedés (establishment) képezi, a másikat pedig a nép, a sokaság vagy a többség. Továbbá azt állítja, hogy (2) e két társadalmi tömb között az ellentétek olyan érdekellentétek, amelyek alapvetően kibékíthetetlenek, ezért vagy arra van szükség, hogy a populista – vagyis a többség érdekeit hitelesen képviselő – kormány közvetítsen és kiegyezzen a két fél érdekei között oly módon, hogy a meglévő társadalmi osztályok valamilyen fajta egyensúlya fenntartható legyen (jobboldali populizmus) – vagy éppen arra kell törekednie, hogy az osztálykülönbségeket minimalizálva a többség, azaz a nép tömbjének hegemóniáját építse ki és őrizze meg az elittel vagy az establishmenttel szemben (baloldali populizmus).
A populizmus harmadik sajátossága a (3) népszuverenitás valamilyen felfogása szerinti védelme. A populista kormányok kormányzásuk intézkedéseit azzal indokolják vagy igazolják, hogy a nép nevében cselekszenek, így a hatalmasabb-erősebb belső elit vagy a berendezkedés, illetve a külföldi felek érdekeinek terjeszkedését korlátoznia kell. Hogy ez a korlátozás milyen formában történik (részrehajlóan, szelektíven vagy megkülönböztetés nélkül) azon múlik, hogy az adott kormány mennyire gondolja komolyan, amint mond, mekkora a mozgástere és hogy jobb vagy baloldali-e. A korlátozásra pedig azért van szükség, mert – és az negyedik sajátossága a populizmusnak – (4) az elitről vagy az establishmentről negatív véleménye van. Mindig (jogosan vagy félrevezető módon) „rossz színben” tünteti fel, hiszen annak érdekei zsigerileg ellentétét képezi mindannak, ami a többség érdeke. A többség pedig, a nép és annak akarata általában pozitív fényben jelenik meg. A nép tiszta és elnyomott, az elit vagy az establishment korrupt és elnyomó.
Ez a két pólusú, sematikus társadalomábrázolás ugyanakkor azért lehetséges, és azért működik a kollektív képzeletben, mivel a modern társadalmak úgy rendezkedtek be, ahogy: a modern politikai-állami establishment meredeken vertikális, azaz hierarchikus és tekintélyelvű – illetve, most már, több ezerféle áru és spektakuláris tényező forgalma miatt totálisan elfedő is, azaz a valós társadalmi viszonyokat fel nem táró, meg nem mutató módon működik. Az emberek többsége viszont a hétköznapi élet kihívásai és nehézségei során megtapasztalja, hogy komoly igazságtalanságok működnek a legelemibb viszonyokban is – tapasztalataiknak pedig egy populista narratívan képes (helyesen vagy helytelenül) nevet adni és csatornázni azokat.
A populizmus - így szól a baloldali anarchista kritika - nem kecsegtet ezeknek a hierarchikus és elnyomóssal terhes társadalmi viszonyoknak a lebontásával, hiszen maga is hegemóniára törekszik, ami veszélyes játszma lehet a legjobb szándékú populisták számára is: hiszen ahelyett, hogy megbontaná az általános érdek vagy a nép fogalmának megkreálásával járó centralizáló-homogenizáló folyamatokat, kihasználja azokat önnön igazságának megszilárdítása érdekében.
A populista narratíva tehát – jó esetben, mondják baloldali hívei – akár arra is alkalmas lehet, hogy egy politikai többséget kovácsoljon össze egy általános érdek képviselete érdekében, konkrétan arra, hogy a demokratikus döntéshozatal különféle gyakorlatait kiterjessze a nép köreiben - amennyiben ez a baloldali kormányzat esetében célkitűzés. De arra is alkalmas, hogy az ellenségképek folyamatos generálásával éljen és visszaéljen saját narratívájának igazságtartalmával, pusztán azért, hogy a hatalomhoz való öncélú ragaszkodás eszközévé váljon.
Tetten érhettük ezt a néhai Hugo Chávez és Nicolás Maduro kormányzatában is, amikor az ország fő energetikai szektorait úgy államosították annak érdekében, hogy egy sor szociális és életszínvonal-javító intézkedést finanszírozzanak, hogy magukról sem feledkeztek meg. De tetten érhetjük a kormányzás (neo)liberális mintájaként emlegetett "Vaslady" kormányának narratívájában is. Chantal Mouffe legutolsó kötetében (For a Left populism) kiemeli, hogy Margaret Thatcher populizmusa abból állt, hogy kifordította az elit és az establishment jelentéseit: számára az establishmentet az állami bürokraták és a szakszervezetek jelentették, míg ezzel szemben a tiszta szívű "szorgalmas embereket" helyezte - amely kategóriába simán belefért a minimálbéren élő munkás és a telhetetlen bankár is.
A liberális populizmuskritika fő ütőkártyája az, hogy a populista ész bipoláris működése megszünteti a pluralitás lehetőségét a társadalomban, azaz magát a (liberális) demokráciát sodorja veszélybe azzal, hogy sajátos és hamis identitáspolitikaként kezd működni, ami minden más álláspont, pólus vagy identitás kirekesztéséhez vezet, illetve önnön igazának totalizálásához. Ugyanakkor - és ebben egyezik az anarchista kritikával - felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalmi szövet ennél jóval összetettebb és az analízis, a megértés és a kritika jóval sokrétűbb vagy alaposabb elvégzése elé gördít komoly akadályokat.
A baloldali populizmus hívei eközben azt állítják, hogy a neoliberális kapitalizmusban a tömegpolitikára nincs más lehetőség, csak a populizmus, hiszen a neoliberális konszenzus (ami különböző ideológiai háttérrel rendelkező pártok középre tolódását jelenti) szinte teljesen kiszorította a radikális-demokratikus követelések helyét a mainstreamből. Vagyis a fent említett narratív-taktikai elemek mellett a baloldali populisták azt mondják, hogy a "vissza kell térni a néphez", hogy a nép fogalmát újból ki kell találni, fő összetevőit megteremteni és arra törekedni, hogy annak bevonását a politikacsinálásba garantálni lehessen egy általános (lokális, transznacionális és etikai alapokkal bíró) emancipatorikus programon keresztül.
Ajánlott irodalom:
Jan-Werner Müller: Mi a populizmus? Libri, Budapest, 2018.
Ernesto Laclau: A populista ész. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2011.
Antal Attila: A populista demokrácia természete. Napvilág Kiadó, Budapest, 2017.
Chantal Mouffe: For a Left Populism. Verso, London-New York, 2018.
Cas Mudde, Cristóbal Rovira Kaltwasser: Populism: A Very Short Introduction. Oxford: Oxford University Press, 2017.
Pap Szilárd István: Új, baloldali populizmus kell Kettős Mérce, 2016.
Kapelner Zsolt: Populizmus és a nép mítosza. Mérce, 2018.
Kiss Viktor: Lekéstük a populizmus vonatát. Mérce, 2018.
Antal Attila: A baloldali populizmus védelmében. Mérce, 2018.
Paár Ádám: A populizmus születésekor baloldali volt. Mérce, 2018.