2019. június 18. keddArnold, Levente
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Felszabadítás ökológia: járhatnak-e olyan jogok a természetnek, mint az embereknek?

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2019. március 05. 15:04, utolsó frissítés: 15:04

A műanyag vs. papírzacskó nem is annyira lényeges döntés, mint amilyennek beállítják: nem a végterméket, hanem az egész rendszert kellene átalakítani.


Akinek nem tűnt fel a klímaváltozás és az ennek következtében létrejövő ökológiai romlás, sőt, pusztulás, az nem figyel eléggé – ez lehetne az egyik legfontosabb kijelentése Thomas Linzey cikkének. Mint írta, a klímaváltozás nem csak, hogy egy roppant veszélyes játék, amit űzünk, de épp az a legnagyobb probléma, hogy játékként kezeljük és úgy tartjuk, hogy nem kell komoly problémának tekinteni. Meglátásában inkább az a csoda, hogy a bolygó eddig bírta mindazt, aminek az emberiség az utóbbi pár száz évben kitette, hiszen mint írja: ma már tagadhatatlan, hogy a klímaváltozás az emberi cselekvés, tevékenység és döntéseinek következménye.

Néhány adatot közöl Amerikáról: évi átlagban harminchatezer tonna rákkeltő anyag kerül az atmoszférába, valamint kétezer tonna állati hulladék az ország vízrendszerébe, amelyek ráadásul tele vannak mindazokkal a hormonokkal, gyógyszerekkel, antibiotikumokkal és tartósítószerekkel, amelyeket az állatok életükben vagy haláluk után megkapnak. Jelenleg nyolcvanezer kémiai anyag van forgalomban a piacon, ezekből eleve hétszáz az emberi testben, továbbá pedig évente ezernyolcszáz új kémiai vegyületet dobnak piacra. A folyóvizek 40 százaléka nem éri el a minimális törvényben előírt tisztasági standardokat, az erdők túlnyomó többségét pedig kivágták. Globális információk terén elmondja, hogy az állatvilág egyedeinek több mint fele kipusztult – noha, amint korábbi cikkünkben jeleztük, az ilyen grandiózus kijelentéseket nem árt óvatosan kezelni.

Felmerül a kérdés, hogy ilyen kilátásokkal mi várható? Linzey szerint a legrosszabb, ugyanis kevés esély van arra, hogy a probléma gyökerénél lévő emberi arrogancia, amely úgy véli, hogy egy korlátozott nyersanyagú bolygót korlátlanul kihasználhat, a közeljövőben megváltozzék. Ez a vélekedés onnan származik szerinte, hogy sikerült elhitetni az emberiséggel, olyan mágikus, de túl sokat nem jelentő szavakkal, mint a „fenntarthatóság”, hogy a Föld nyersanyagainak kizsákmányolása nemcsak a végtelenségig, hanem következmények nélkül folytatódhat. Ehhez azonban először azt kellett elhitetni az emberiséggel, hogy ő ugyan kívül áll a természet törvényein, rendjén, és voltképp azok fölé emelkedett technológiája, csúcsragadozó volta következtében és így mindent és bármit megtehet: Linzey szerint ez az ember önveszélyes illúziónak a legmagasabb foka.

Pontosan ezért nincs már időnk várni – és ezt Linzey két évvel ezelőtt hangoztatta, nem a tavalyi ENSZ jelentés után. Itt nem csak saját maga kutatásaiból kiindulva, hanem Mary Geddry alapján is kifejti azt, hogy már nem lehet tovább várni a társadalmi elitek, vezérelvek és véleményformálók lassú, hömpölygésnek is alig nevezhető változására. Mindketten úgy vélik, hogy olyan radikális gazdasági és össztársadalmi változásra van szükség, mint az amerikai rabszolgafelszabadítás, az amerikai gyarmatok elszakadása a brit királyságtól, a haiti rabszolgalázadás, a női szavazati jog kiharcolása, az amerikai farmerek tömörülése a bankok és vasúti korporációk ellen a tizenkilencedik század végén, vagy épp a polgárjogi mozgalom.


Geddry szerint az egyik legmélyebb probléma az, hogy mára a társadalmaink beletörődtek a vezetésbe és a vezetettségbe, így pedig ennek következtében belenyugodtak abba, hogy életvitelszerű politikusok, nagykorporációk, törvényhozók egy elit kis csoportja túldominálja a politikát, a gazdaságot és a jogalkotást. A parlamentarizmus ilyen formája pedig kialakít egy függőséget a lakosságban, Geddry meglátásában, amely következtében a lakosság többé nem képes az önvezetésre és komolyan elhiszi, hogy teljesen elveszne a kijelölt szakemberei nélkül.

Geddry érvelése itt számomra némileg problémás, ugyanis a mai, sokszorosan szakosodott társadalmi vezetésnek vannak olyan dimenziói, amelyek valóban kijelölt és megfelelően képzett szakemberek jelenlétét, tevékenységét és hozzáértését követelik meg. Meglátásomban Geddry itt beleesik a közösségi vezetés túlzott romantizálásába, vagy idealizálásába, ha így jobban tetszik. Az atomenergia felhasználását, előnyei és veszélyei tekintetében valóban nem lehet csak úgy bárkire rábízni – ahogy az orvoslást sem.

Fotó: HRLNFotó: HRLN


Továbbmenve, Geddry szerint mindez azért problémás, mert a függőségbe vetett hit kiszolgáltatja az ember a manipulációnak, különösen azon fajtájának, amely lényegesnek beállított, de valójában felszínes választási lehetőségek elé állítja: elhiteti, hogy lényeges befolyása van a társadalomra, azonban ez valójában egészen távol áll az igazságtól. Gyakorlati szinten Geddry hoz példát: bevásárláskor a műanyag vs. papírzacskó nem egy annyira lényeges döntés, mint amilyennek beállítják, ugyanis nem a végterméket, hanem az ezeket létrehozó és szükségessé tevő gazdasági rendszert kell átalakítani.

Az egyik cél pedig épp az, hogy a közösségek visszaszerezzék a lényeges döntési jogaikat, ugyanis túlzás azt mondani, hogy a parlamentáris rendszerben azért kell szavazni, hogy ne mások döntsenek helyetted…azáltal, hogy szavazol valakire, aki aztán adott esetben a te akaratoddal épp homlokegyenest ellentétesen fog dönteni a saját érdekei mentén.

Itt hozza be Linzey a felszabadítás ökológia fogalmát, amelyet a latin-amerikai felszabadítás teológiából kölcsönöz – erről lásd bővebb írásunkat itt. Röviden összefoglalva a felszabadítás teológia egy specifikusan baloldali teológia, amely Jézust, mint forradalmárt tételezi, aki azért jött, hogy felszabadítsa a szegényeket egy elnyomó mindenkori elit hatalma alól. Legfontosabb jellemzője, hogy decentralizálta az egyházat: a hitközösségek többé már nem az egyházi tanítási passzív alanyai lettek, hanem önmaguk alkottak és vezettek a saját materiális körülményeiknek megfelelő bibliaértelmezéseket. Pontosan emiatt a mozgalom veszélyeztette az egyházi elit hatalmát, ezért kiátkozásokkal válaszolt, annak elfojtását kísérelve meg.

Ugyanakkor párhuzamokat mutat a polgárjogi mozgalommal is, amennyiben decentralizálni akarja a vezetést és beleszólni abba, ahogy különböző, és sok esetben a legmarginalizáltabb kisközösségek miként befolyásolhatják saját életük alakulását. Ezt pont azáltal akarja elérni, hogy minél inkább korlátozni akarja a korporatív szektor hatalmát és hatását a kisközösségekre és az ők természeti környezetükre.

A felszabadítás ökológia legalapvetőbb jellemzője, hogy biztosítani akarja a kisközösségek autoritását abban, hogy a természet gondnokai és felügyelői legyenek anélkül, hogy bármilyen más gazdasági vagy politikai érdek a fejük felett döntene ezekről, és következésképpen az ők sorsukról is. Ez klasszikus értelemben a természettel való harmonikus viszony kialakításának igényéig megy vissza, azonban Linzey helyesen jegyzi meg, hogy a mai korban az ilyen közhelyeknél már merőben tovább kell menni.

Fotó: The Atlantic.Fotó: The Atlantic.


Ennek egyik lehetséges eszköze a közösségi ökológiai törvényhozás, amelynek értelmében a természet nem az emberi tulajdonjog tárgya, amit az emberiség különböző privilegizált tagjai adnak-vesznek egymást közt, használnak, kihasználnak és felügyelnek, hanem önmagában egy élő entitás, amelynek kijár a jelenkori törvényrendszerek által biztosítható legmagasabb jogi védelem.

Ehhez kapcsolódik a felszabadítás ökológiai aktivizmus, amely azon közösségi demokratikus jogkör gyakorlása, amelynek értelmében korlátozni, sőt adott esetben akár betiltani kell mindazt, amely káros a természet és a benne élő emberi közösségek számára. Ez alapján kell Linzey szerint létrehozni új ökológiai, jogi és gazdasági rendszereket, amelyek a jogok legmagasabb fokát nem a korporációk, hanem közösségek és a természet javára osztja ki.

Példaként a Pennsylvania állambéli Tamaqua helységet hozza, amelynek hétezer fős lakossága egy súlyos problémával szembesült. A korábbi évtizedek környezetszennyező eljárásai miatt már eleve a megye több pontja is a szó legszorosabb értelmében rákkeltő gócponttá vált, azonban emellett ráadásul a városvezetés is úgy döntött, hogy a közeli, már használaton kívüli bányába töménytelen PBC-hulladékot öntenek be.

A közösség azonban úgy gondolta, hogy inkább a kezébe veszi az ügyintézést és előbb elfogadtatott egy törvényt, amely megtiltotta a PBC-hulladék bármilyen jellegű tárolását a bányákban és Tamaqua környékén. Kiegészítésként a törvény tartalmazta a tiszta levegőhöz és tiszta vízhez való jogot, illetve megerősítette az önkormányzat szerepét, azáltal, hogy a cselekvési jogkörét a korporatív joggyakorlat fölé emelte.

Ezek után pedig elfogadtak egy újabb törvényt, amely kimondott egy „környezetvédelmi jogot”, amely a helyi ökoszisztémák elidegeníthetetlen és független joga lett: mérgező hulladéktól mentesnek lenni. A törvényt szövegezők szerint az egyik céljuk visszafordítani azt az általános jogi elképzelést, amely szerint a természetnek önmagában nincs semmiféle joga és jogköre, így emiatt bárki, aki tulajdonolja azt, az adott méretű természet-részt kénye és kedve szerint kizsákmányolhatja és használhatja. Ez a törvény azonban kimond három környezeti alapjogot: ökoszisztémák jogát a létezéshez, a gyarapodáshoz és a fejlődéshez.

Ezek azonban továbbra is a jelenlegi rendszeren belüli kis lépések, amelyek ugyan jó irányba történnek, ám önmagukban nem elegendők. Az egyik lehetséges út a folyamatos ilyen lépésről lépésre történő átalakítások, azonban abban Linzey és Geddry is megegyeznek, hogy egyre kevesebb az időnk és emiatt egyre inkább drasztikus változásokra és lépésekre van szükség. Azonban egyelőre az még nem tisztázott, hogy ezek mik kell legyenek.

Címlap fotó: The Independent

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

Régi oldal >