2019. július 22. hétfőMagdolna
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ideológiai szótár #7. Mi a konzervativizmus?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. július 03. 11:03, utolsó frissítés: 11:13

Ha eltekintünk egy pillanatra az aktuálpolitika címkéitől, a harsány „kultúrharctól”, akkor micsoda a konzervativizmus?


Leegyszerűsítve a modernitás politikai-filozófiai ideológiáit három domináns irányhoz szokás kötni: a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus.

A dolog természetéből fakadóan, ha valaki elköteleződik bármelyik mellett, akkor azzal a többit is megítéli: a vállaltan vallott eszmerendszer igazságként jelenik meg, a többi pedig valami vállalhatatlan, immorális, gonosz, téves ideológiának, ostoba világképnek tűnik. Így ma egyformán használatos pejoratív jelzőként, sőt, akár szitokszóként is a „liberális”, a „szocialista”, és a „konzervatív” szó is.

Ám, ha eltekintünk egy pillanatra az aktuálpolitika címkéitől, a harsány „kultúrharcról”, akkor micsoda a konzervativizmus?

A konzervatív emberek leginkább azért kritizálják a rivális ideológiákat, mert álláspontjuk szerint azok utópikus túlzásokba esnek, túlbecsülik az teoretikus racionalitást, illetve eltekintenek az ember esendőségétől – írja a Stanford filozófiai enciklopédiája. Ebből kifolyólag a konzervatív emberek inkább a felhalmozódott egyéni és történelmi tapasztalatra alapoznak, mintsem az észszerűségre, így az eszményi és a gyakorlati számukra összetartozik, egybeesik. Az Encyclopedia Britannica ezt azzal magyarázza, hogy azért preferálja a konzervativizmus inkább a történeti örökséget, a hagyományt, a tapasztalatot mintsem az absztrakt-idealista megközelítést, mert egy organikus társadalomszemlélettel bír, amely szerint a társadalom nem lazán kapcsolódó egyének közössége, hanem egy élő kapcsolati háló, amelyben a tagok egymásra vannak utalva, és kölcsönösen meghatározzák egymást.


Ebből kiindulva értelemszerűen az alapértékei közé tartozik a barátság intézménye, a családi kötelékek, a hazafiasság (a patriotizmus, amely nem azonos a nacionalizmussal), a szokások tisztelete, a belátáson alapuló tudás, illetve „az élet természetes rendje”.

Érdemes megjegyeznünk, hogy bár az ideológiakutatók – és gyakorló politikusok – a konzervativizmust egy politikai-társadalmi ideológiának, eszmerendszernek, politikai programnak tekintik, a legtöbb konzervatív gondolkodó ki szokta hangsúlyozni, hogy a konzervativizmus inkább egy attitűd, beállítódás, szellemiség a modern világ dolgaival kapcsolatban, amely egy „természetes emberi viszonyulás, vérmérséklet, hajlam”.

Történelmi előzmények

Annak ellenére, hogy ez az eszme gyakran úgy él a köztudatban, mint valami idejétmúlt, ősi-ósdi álláspont, az európai hagyományok között az egyik legfiatalabb ideológia: a modernitás politikai-társadalmi radikális átalakulásaira született válaszként, így kicsivel később jelent meg, mint a liberalizmus és a szocializmus, de mint ideológia a mai napig meghatározó.

A tapasztalatra, a szokásokra, a társadalom szervességére építő politikai gondolatok Arisztotelésztől az újkori gondolkodókig jelen vannak, de a kimondottan elméleti kidolgozás igénye csak a francia forradalom után merül fel. Így, mint társadalmi-politikai eszme, a forradalom után két évvel megjelent Edmund Burke konkrét politikai eseményekre reagáló munkássága, jelesül a Töprengés a francia forradalomról (1790) c. művében kezd körvonalazódni.

Ebben az értelemben a konzervativizmus mindig reakciós, illetve ellenforradalmi, és ezt az alapvonást szépen szemlélteti ez a mű is, hiszen Burke reagál benne a francia forradalomra, és igen éles kritikával illeti. De ugyanilyen élesen bírálja az egyetemes emberi jogokat, a szabadság eszményét (szabadelvűség, liberalizmus), amely álláspontja szerint metafizikai, absztrakt, idealista és így a konkrét kormányzati és társadalmi valósághoz nem sok köze van.

A konzervatívok az erős kormányzat, de nem a minden részletre kiterjedő kormányzás hívei. Elutasítják mind az egyén, mind az állam abszolút hatalmát. A „vegyes kormányzás” hívei, amelyben a személytelen (objektív) törvények és intézmények behatárolják és korlátozzák a vezetők egyéni hatalmát. Úgy gondolják, hogy az állam vagy kormányzat kellene hagyja az állampolgárokat élvezni a tradíció, a természet és a munka stb. eredményeként meglévő javakat.

A huszadik században Michael Oakeshott egy rövid esszéjében reflektál a század derekán lévő konzervatív helyzetere. A Konzervatívnak lenni (1956) felvázolja a konzervatív ember hajlamát, attitűdjét, beállítódását:

Konzervatívnak lenni azt jelenti: az ember hajlik arra, hogy bizonyos módokon gondolkodjék és viselkedjék; hogy bizonyos magatartásmódokat és az emberi életviszonyok bizonyos állapotait előnyben részesítse másmilyenekkel szemben; jelenti továbbá azt is, hogy az ember hajlik bizonyos fajta választásokra.

Az esszé arra is kitér, hogy az a beállítódás – bár az élet számos területén ma is jelen van – társadalmilag jelentősen visszaszorult, hiszen a közvélekedés rajong az újdonságért, a szenzációért, a változásért. A politikai kormányzás kapcsán – aminek funkciója szerinte az emberi tevékenységek, érdekek, magatartások, és választási preferenciák összehangolása – a következőket írja:

„A konzervatív hallani sem akar olyan újításról, amelyet egy pusztán feltételezett helyzet megoldására találtak ki; inkább választja egy meglévő szabály kikényszerítését, mint új szabály kitalálását. Jobbnak látja mindaddig elnapolni a szabályok módosítását, amíg napnál világosabban ki nem derül, hogy a viszonyok változása, amelynek új szabályban kell kifejeződnie, tartósnak bizonyult; gyanakvással fogadja az olyan változtatási indítványokat, amelyek túlmennek azon, amit a helyzet szükségessé tesz, az olyan uralkodókat, akik rendkívüli felhatalmazásokat követelnek, hogy nagy változásokat vihessenek végbe, és akiknek a kijelentései olyan általánosságokhoz kapcsolódnak, mint „a közjó” vagy „a társadalmi igazságosság”; ferde szemmel tekint továbbá a társadalom megváltóira, akik kardot kötnek, és elindulnak megvívni hétfejű sárkányokkal. A konzervatív ember úgy véli: gondosan mérlegelni kell, mit tekintsünk újításra okot adó alkalomnak. Vagyis hajlik arra, hogy a politikát olyasfajta tevékenységnek tekintse, amelynek során a meglévő szerszámkészletet időről időre felújítják, és általában jó karban tartják, nem pedig állandóan cserélik.”

A konzervativizmus számos ponton kritizálható álláspont.

Első sorban azt szokták felhozni ellene, hogy egy jómódú, művelt, az „elithez” tartozó lehet csak konzervatív, hiszen aki pl. mélyszegénységben nyomorog, vagy az élet más területén éri szerencsétlenség, igazságtalanság, kirekesztés, üldöztetés stb., annak biztosan nem adott a „meglévő dolgok élvezete”, hanem radikális változásokat fog követelni.

A konzervativizmus másik kritikus pontja történeti: hiába reakciós és ellenforradalmi, a forradalmak megtörténtek, a társadalmaink a modernitásban radikálisan átalakultak. Ebből a szempontból nem kikerülhető kérdés, hogy milyen viszonyt ápolunk és mely hagyománnyal?

A dolog természetéből fakadóan létezik kimondottan baloldali, liberális kritikája is a konzervativizmusnak, mint ahogy azt is meg kell említeni, hogy nagyon sok irányzata, ága, típusa van ma már a konzervatív gondolatnak.

Záró gondolatként hadd idézzük be Nyíri Kristóf, az egyik jelentős mai magyar konzervatív filozófus összefoglalását, amely szépen tükrözi a konzervativizmus problematikusságát:

„A »konzervativizmus« szó nyomorúsága és kihívása. A mai fül számára a »konzervatív« elsőre maradit, régimódit, a haladás kerékkötőjét jelenti. Politikailag a jobboldalit, amely (ellenfelei szerint) kirekeszt és üldöz. Amerikában gazdaságilag a piacpártit (azaz ellenfelei szerint a szegények ellenségét), ideológiailag a fundamentalista keresztényt. Németországban, ellenfelei szerint, a náci történelemhamisítót. A mai Magyarországon leginkább a »keresztény-nemzetit« (mely kifejezést csak idézőjelek között tudom használni, hiszen a kereszténység az egyetemes emberit, a »nemzeti« viszont az elkülönülőt hirdeti). Érdemes még képviselni ezt az így kiüresedett – s ha úgy tetszik, megbukott – kifejezést? Érdemes, és elengedhetetlen. Érdemes, mert hiszen a konzervatizmus (álljon itt a rövidebb szóalak) klasszikusai felől nézve (Burke, Széchenyi, Eötvös, Hayek - és Polányi Mihály! és igenis T. S. Kuhn!) a felsorolt jelentések mind-mind könnyedén cáfolható tévinterpretációkból erednek. És elengedhetetlen, mert a konzervatív pszichológia – a fontolva haladó, az alázattal újító személyiség pszichológiája – nem megkerülhető, és mert a konzervatív küldetés – a jövő nemzedék életlehetőségeinek megőrzése a tudás megőrzése – nem torzítható nacionalizmussá, nem hígítható a puszta szabadpiac képviseletévé, nem provincializálható, nem debilizálható.”

Könyvészet:

Edmund Burke: Töprengés a francia forradalomról
Michael Oakeshott: Konzervatívnak lenni
Roger Scruton: The Meaning of Conservatism

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

Régi oldal >