Sok a juh, kevés a legelő: ökológiai válságot okoz a túllegeltetés?
kérdezett: Horváth-Kovács Szilárd 2019. szeptember 10. 16:56, utolsó frissítés: 2019. szeptember 11. 13:58„Annál rosszabbat, mint a mostani túllegeltetett legelők, már csak nagyon nehezen tudok elképzelni. Innen kezdve az a fázis következik, amikor semmilyen növényzet sem lesz”. Szabó Anna ökológussal beszélgettünk.
Romániában a 2017-es hivatalos adatok szerint szinte 16 millió juhot és kecskét tartanak a juhászok, olyan helyzetben, amikor a szakszerű juhtenyésztés hagyományos tudásformái eltűntek, egyre kevesebb a legelőállomány, aminek következményeként a legelők 90 százaléka túl van legeltetve. Erről és ennek környezeti következményeiről beszélgettünk Szabó Anna ökológussal.
Elsőként jó lenne tisztázni, hogy természetvédelmi szempontból mit jelent a túllegeltetés.
- A mi szempontjaink szerint túllegeltetésnek számít, bármilyen olyan mennyiségű legeltetés – és ez vonatkozik a minőségre és a mennyiségre is – ami negatívan befolyásolja a területnek a biodiverzitását, és főként az élőhelyek jellegzetes fajait veszélyezteti. Ezt a második vonatkozást azért hangsúlyozom, mert sok tanulmány született arról, hogy a legeltetés esetenként növelheti is a biodiverzitást, de ez önmagában nem egyértelműen és feltétlenül jó, mert a túllegeltetéssel bejövő új fajok lehetnek gyomfajok, vagy idegen honos fajok.
Egy területnek az eltartóképességét számosállat-egység / hektárban szokták kifejezni. Például a Kolozsvár környéki gyeptípusok esetében ez 1 számosállat/hektár körül mozog. De vannak szárazabb, vagy speciálisabb gyeptípusok, mint a szikesek, homoki gyepek, vagy a dél-romániai gyepek, ahol ez a szám akár a 0,3 számosállat-egység alá is eshet. Ennek annyiban van jelentősége, hogy a gyepterületekre vonatkozó támogatások esetében meghatározták, hogy ahhoz, hogy egy gyepterület fenntartása biztosítva legyen – és erre támogatást adjanak – az minimum 0,3 számosállat-egységgel kell legeltetni, vagy legalább egyszer kaszálni kell évente. Ezzel kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy vannak területek, amelyeknek az eltartóképessége még ennél is kisebb, pl. 0,2-0,1.
Ez a 0,3 és 0,2 számosállat-egység közérthetőbben mit jelent?
- Egy számosállat 500 kilogrammnyi élőtömegű állatnak felel meg, vagyis megközelítőleg 1 szarvasmarha 1 számosállat, míg 5-6 juh is 1 számosállat. Ez a különböző gyeptípusokra, gyeptársulásokra meg van határozva. Abban a bizonyos módszertanban, ami szabályozza, hogy hogyan kell elkészíteni egy gyepgazdálkodási tervet, ezek megtalálhatóak és irányadóak. Ami e fölé megy, az túllegeltetésnek számít, ami meg alá, az alullegeltetésnek.
Természeten felmerül az a kérdés is, hogyha egy adott gyeptípust folyamatosan intenzíven legeltenek, akkor az még képes-e eltartani ezt a mennyiségű az állatot?
Másrészt túllegeltetést nem csak túl sok legelő állat okozhat, hanem a legeltetési periódusok figyelmen kívül hagyása is. Ha túl korán kezdenek legeltetni, vagy túl későig kint hagyják az állatot, sőt, egész évben ott tartják, akkor ezek mind-mind hozzájárulnak azokhoz a folyamatokhoz, amelyek károsak és veszélyesek a gyepek fenntarthatóságára.
Nem hiába van az a régi mondás, hogy „Szentgyörgy napján, kihajtáskor mindenki lehet pásztor, de Szentmihálykor, behajtáskor csak az lehet pásztor, aki elszámol”. A legeltetési periódus hagyományosan a tavasz közepétől az ősz közepéig tartott. Nyilván vannak eltérések, hiszen különböző klímaövekben, vagy magassági övekben többet vagy kevesebbet bír el a vegetáció. De ez a népi bölcsesség irányadó lehet.
És az alullegeltetés mit jelent?
- Az alullegeltetés értelemszerűen az, amikor nincs elég állat, vagy egyáltalán mikor legeltetni kellene nem legeltetik a területet. Jó kérdés, hogy melyik a nagyobb probléma?
Mikor mi befejeztük az egyetemet, akkor az állatok hiánya volt a probléma. Például a Mezőségen az volt a jellemző, hogy a könnyen bokrosodó, erdőmelléki területeket otthagyták, alullegeltették, és a faluhoz közel lévő területeket pedig túllegeltették. Nagyon látszódott az egyensúly hiánya. Akkor arról zajlott az ökológiai vita, hogy ezeket az elhagyott terülteteket hagyják beerdősödni, vagy nagyobb befektetéssel rehabilitálják a legelőket?
Ma egyértelműen minimális terület van alullegeltetve, nagyon kevés terület erdősödik be, a gyepterületek 90 százaléka durván túl van legeltetve. Eközben az is megfigyelhető, hogy a kaszálókat egyre inkább felszámolják, legelőkké alakítják vagy felszántják.
Azon túl, hogy a helyi jellegzetes növényeket veszélyezteti, a biodiverzitását megbontja, még milyen következményei vannak a túllegeltetésnek?
- Egyrészt az élővilágra kifejtett negatív hatása az, ami nekünk a legjobban fáj. És felhívnám a figyelmet, hogy ez nem csak a gyepekre vonatkozik, hanem az erdőkre is. Mert bár ott még mindig illegális a legeltetés, az nem jelenti azt, hogy ott nem legeltetnek. Ahol a biodiverzitás csökkenésén kívül, vagy a jellegzetes fajok eltűnésén kívül nagyon nagy probléma az is, hogy az állatok a csemetéket rágják le. És minél inkább kecskékkel pótolják a juhokat, vagy kecskéket is tartanak a juhok mellett, annál drasztikusabb ez a folyamat.
A következő jelentős negatív következmény a talajerózió. Ez a hatás nagyon látványos, nem kell ahhoz ökológusnak lenni, hogy az embernek feltűnjön: látjuk, hogy hogyan folyik le egy domboldal kora tavasszal, amikor olvad a hó, amit egész évben taposnak a juhok. Gyakorlatilag a talaj felső termőrétege elvesztődik. Ez aztán nyilván visszahat a növényközösségekre, azaz egyre inkább csak olyan növények tudnak megélni, vagy azok is alig, amik nem odavalók.
Egy ilyen változás aztán nagyon durván hat a terület mikroklímájára is. Például a mozaikos mikroklíma - ami mondjuk 5-10 százalékos cserjeszinttel rendelkező, cserjés legelő, egy 80 százalékos lágyszárú növényekből álló takaróval -, nagyon sok fajnak élőhelyet biztosít. A túllegeltetéssel egyre inkább egyneművé válik a terület, végül teljesen homogén lesz.
És egyre szárazabbá válik. Mert ezeknek a folyamatoknak a következményeképpen a talaj vízvisszatartó, vízmegtartó képessége gyengül, egyre csökken az erózióval.
Tehát tulajdonképpen egyre kevésbé lesz termékeny és egyre szárazabb élőhellyé válnak a legelők. Természetesen ez nem minden gyeptípusnál van így, mert egy mocsaras területen eltérő a hatás, de ott is negatív.
Ha a túllegeltetés továbbra is gyakorlat marad, akkor ezek a tájak, legelők hogyan fognak kinézni?
Annál rosszabbat, mint a mostani túllegeltetett legelők, már csak nagyon nehezen tudok elképzelni. Innen kezdve az a fázis következik, amikor semmilyen növényzet sem lesz.
Az olyan részeken mint az erdélyi Mezőség, vagy Kalotaszeg környéke, tehát ahol agyagos altalaj van, a felső termőréteg egyszerűen lecsúszik. Ezeket szokták rossz produkciós termelőterületeknek hívni a mezőgazdaságban, és a gyors – és rossz! – megoldás az, hogy beültetjük őket idegen honos fajokkal, amelyek még bírják. A Mezőségen így lett a második világháború után egy rakás akácosunk. Hiszen már akkor is létezett a jelenség, akkor is volt túllegeltetés – ezt nem most találtuk ki – csak nem volt ilyen szélsőséges mértékű. Tehát a teljes növényzet elveszhet ezeken a területeken.
Másutt, például hegyvidéken, ahol kicsit jobb a talaj kötöttsége, ott gyomközösségek veszik át a területet, amit már nem lehet legeltetni. Vagy tájidegen, belső invádor, vagy idegen honos növények veszik át a helyi jellegzetes növényzet helyét.
Túllegeltetés után, amikor felhagynak a legeltetéssel – mert már nem éri meg ott legeltetni, nincs mit egyenek az állatok, ezért otthagyják a területet – akkor mindent ellep a saspáfrány. Ez egy belső indávor növény, hiszen megtalálható a romániai flórában, de nem képes ekkora mennyiségben megtelepedni komoly bolygatás híján. Ez természetvédelmi szempontból is elég értéktelen, legeltetni nem lehet, és a visszaerdősödés lehetőségét is gátolja. Gyakorlatilag ezek a területek már rehabilitációs beavatkozásokat igényelnek, különben semmit sem lehet kezdeni velük. Ha Gărâna felé járunk, az útról látszanak ilyen saspáfrány-mezők, de Szatmár környékén is megfigyelhetőek – Székelyföldön ritkábban találkozunk ezzel. Gyakori a csalános is, de azok a kisebbik veszély, mert a csalán beenged maga mellé más növényt is, de pl. a saspáfrány és a siska nádtippan semmit.
Hogy tudjuk egy gyepes területnek, egy legelőnek megadni-meghagyni a lehetőséget, hogy természetes módon megújuljon?
Például egy szakszerű közepes – kisebb – intenzitású legeltetéssel. Ha pedig nem csak a legelőkről van szó, akkor a kaszálás is jó módszer. De ott is van olyan, hogy túl intenzív kaszálás, túlkaszálás – ott is jó egy közepes intenzitású kaszálás.
Az ökológiában ismert a közepes zavarás elve: ez károsítja a legkevésbé a területeket, és segíti a diverzitás fenntartását. Ez az a mennyiségű zavarás, legyen az legeltetés vagy kaszálás, amiből még az élő közösség a saját rugalmasságából – rezilienciájából – helyreáll. Mert egy normális élő növényközösségben mindenféle fajok vannak, amelyeknek különböző a rugalmassága, eltérő módon reagálnak a sérülésekre, más stratégiákkal rendelkeznek. És akkor ha egy-egy faj kicsit túlszaporodik, akkor nem tud annyira, hogy a többit bántsa – hiszen létezik egy dinamikus egyensúly, ami fenntartható. Vannak területek, ahol évszázadokon keresztül így maradt meg a legelő biodiverzitása.
Ehhez igazából nem feltétlenül az ökológia szükséges – bár most már egyre inkább ökológusok foglalkoznak a problémával – az erre vonatkozó ismeretek megvoltak a helyben gazdálkodók körében. Akik a legelőket, a növényeket, a legeltetés hatásait ismerték, megismerték, kiismerték évszázadok alatt, és fenntartották az egészséges környezetet.
Amíg nem volt arra lehetőség, hogy, ha elrontottuk a gyepterületeinket, akkor hozunk műtrágyát, fölülvetjük, sírunk a mezőgazdasági ügynökségeknél, vagy várjuk, hogy az állami szervek beavatkozzanak, addig ezeket a problémákat eléggé számon tartották a helyi gazdák. Ott, ahol hagyományos gazdálkodás van, ott még mindig nagyon jól tudják, hogy például egy adott növény megjelenése jelzi, hogy „na, itt valami gond van”. Ezeknek nevet adtak, felismerték őket, ismerik a hatásösszefüggéseket.
Ez egy létező tudás volt, csak közben elfelejtettük, mert jöttek az intenzív segédeszközök és módszerek, amelyekkel „le lehetett győzni a természetet”: most látjuk mi ennek az ára.
Ezzel összefüggésben és a megoldási lehetőségek kapcsán kérdés, hogy ti, mint ökológusok, mint szakma tarjátok a kapcsolatot a gazdákkal, juhászokkal, a helyiekkel?
- Az ökológiának van egy ága, ami kifejezetten ezzel foglalkozik, az etnoökológia, ami a hagyományos gazdálkodással kapcsolatos ökológiai kérdéseket tárgyalja. Ennek az a célja, hogy a helyi, hagyományos tudást összegyűjtse, megmentse, és valamilyen módon számszerűsítse, beépítse a tudományba.
Romániában intézményes szinten nincs ilyen kiépítve. Viszont Brassóban az egyik kutatóközpontban van egy professzor, Teodor Marușca, akinek a neve fémjelzi a legelők vagy a gyepgazdálkodási tervek fenntartására vonatkozó módszertan kidolgozását. Ebből született egy könyv is, amelyben összegyűjtött és beépített egy csomó hagyományos tudást is: nyilván elsősorban román vonatkozású dolgokat, és leginkább hegyvidéki területekről (Recurs la tradiția satului). Viszont nem olyan széleskörűen népszerűsített az entoökológia, mint mondjuk Magyarországon, ahol érdemes megemlíteni Molnár Zsoltot, vagy Babai Dánielt, illetve Varga Annát, akik a elismert entoökológus kutatók, kiépített intézményes keretekben.
Pedig egy adott ponton mi is kerestük a lehetőségeket, mert a Túr menti gyepek kapcsán mi is próbáltunk alkalmazni egy ilyen hagyományokra alapozó, de még a 21. században is elképzelhető gyepfeljavítási eljárást, illetve sikerült összeállítani egy kézikönyvet a gazdák számára.
Hiszen mikor ott kezelő voltam egy gondnokság tagjaként, akkor én is szembesültem azzal, hogy szükséges kommunikálni a gazdákkal. Kiderült, hogy nem is olyan nagyon nehéz, és megéri beszélgetni velük. Persze, különösen a szatmári területen, ami nyilván az egyik legnyugatibb vidék, már nem létezett ez a hagyományos tudás. Jó két évünkbe telt, amíg eljutottunk oda, hogy a nyitottabb gazdák közül néhány felelevenítse, hogy a nagyapjával tényleg beszélgetett ilyesmiről. Egyáltalán az, hogy emlékezzenek arra, hogy ott is volt egy ilyen helyi, hagyományos tudás, ami elveszett, már eredmény volt. De például olyan típusú megoldásokat, mint a kézi-kaszálás fel sem lehetett vetni. Már nem olyan életmódot folytattak, ahol ez egy korszerű megoldásnak tűnt számukra.
Ez az együttműködés odáig jutott, hogy néhány gyepgazdálkodási problémára, amit ők fogalmaztak meg, tudtunk hagyományos gazdálkodási megoldást keresni és javasolni nekik. Ebből kiindulva született egy pályázat, amiben benne volt, hogy elvittük az érdeklődő gazdákat a Vértesi Natúrparkba, Magyarországra, ahol természetbarát gazdálkodás folyik. Ez nagyon megtetszett nekik: ott látszott, hogy ők mégiscsak olyan gazdák, akiknek még vannak gyökereik. Megnézték a szürke marhát, és látszott a szemükben, hogy azért szívesen tartanának ők is ilyet.
Azzal az emberrel, aki még büszke tud lenni az állataira, vagy vágyni tud egy szép állatra, azzal már van mit kezdeni.
Ezzel együtt a mi javaslatainkat nem tartották be, az a terepi kísérleti ökológia hatalmas kudarca volt megint. Nem voltak hajlandóak úgy kaszálni, ahogy mi mondtuk, mert akkor éppen máshol, más munka volt. A tudományos eredmény tehát nulla volt, de legalább összebarátkoztunk.
És azért, aki már látott egy jó példát, egy jól működő gazdaságot, ahol felteszik a vadriasztóláncot, a kaszáló gépkezelők maguk számolják a szöcskéket és a sáskákat, és odafigyeltek azokra a dolgokra, amikre jó odafigyelni, az megmarad. Látszott rajtuk, hogy ez a látogatás nyomot hagyott bennük, és talán ez egy jó módja lenne annak, hogy az egész legelés-állattartás kérdését egy jó irányba tereljük.
Csak nyilván nagyon sok fáradtságot és foglalkozást igényel. Másrészt azt sem mondanám, hogy az ökológusok Romániában értenének ahhoz, hogy hogyan foglalkozzanak ezzel. Kell egy ökológus is, de valójában nem arról szól a mi képzettségünk, hogy "okosan" tudjunk beszélni az emberekkel.
Ezen túl Székelyföldön zajlanak ilyen jellegű kutatások, kapcsolatépítési kísérletek, például a csíki és gyímesi havasi kaszálok kapcsán, ahol még létezik hagyományos gazdálkodás.
A szakma és a gazdák közötti kapcsolatban még egy utolsó kapocs, hogy a legeltetési terveket összhangba kell hozni a területek kezelési terveivel – természetvédelmi területeken.
A társadalom hogyan viszonyul ehhez a témához – a túllegeltetés, a gyepek pusztulása stb.? Mennyire tájékozott?
Nem vagyok szociológus, nem tudom megmondani. De például láttam, hogy mikor indult egy petíció – nem a túllegeltetés ellen, hanem – a felelős legeltetésért, akkor azt nagyon kevesen írták alá. Azaz az erdőirtásokhoz, vagy más mainstream ökológiai témákhoz képest nem érinti meg annyira az embereket.
Ami ezzel kapcsolatban nagyobb társadalmi visszhangot kapott, az talán csak a juhászok 2015-ös bukaresti tüntetése volt, a juhászkutyák létszámának a szabályozása miatt. Elég látványos volt, hogy a fiatal városi réteg – akinek halvány lila gőze nem volt az egészről – melléjük állt, nyilvánvalóan romantikus okokból, vagyis anélkül, hogy alaposabban foglalkozott volna a témával, vagy anélkül, hogy tapasztalatot szerzett volna a problémáról.
Még azt látom, hogy a falvakban nagyon erősen konfliktusos téma a legelő. Emberekkel beszélgetve kiderül, hogy falvak között, közösségek között éles konfliktusok vannak, hogy kinek adják bérbe a legelőiket, ki használhassa stb. De ugyanakkor éles konfliktus van legeltetők és a mezőgazdálkodók, a szántóföld-tulajdonosok között is. Olyan is előfordult, hogy megverték a juhászt: állítólag ez volt a "hagyományos" megoldás. Mesélték, hogy régen sok helyen agyonverték a juhászt, ha ráment a juhokkal a forrásvízre, ahonnan a falu a vízét kapta, vagy ha bement a vetésekbe.
Tehát lehet, hogy városi környezetben nem érzékeljük ezt a túllegeltetés-problémát, de falun bizony nem egy ismeretlen dolog. És amikor az erózió miatt a föld kezd ráfolyni a falura, akkor az nagyon jól látható következmény. Az ott élők a saját bőrükön érzik ezeket a hatásokat. Ehhez képest, hogy mi, városiak, éppen hova megyünk kirándulni, és hogy ott sárgának vagy zöldnek látjuk a gyepet: esete válogatja, hogy feltűnik vagy sem a kettő közötti különbség.