Ha nem lépünk, akkor elpusztulunk. Ez ilyen egyszerű. Lányi Andrással beszélgettünk az ökofilozófiáról
Horváth-Kovács Szilárd 2020. július 25. 12:31, utolsó frissítés: 16:39Nem képzelődhetünk tovább arról, hogy majd mindenki a maga módján választ a lehetséges jók között. A választásainknak másokra nézve sokkal messzebb menő következményei vannak, mint ahogy azt feltételeztük, állítja a szakember.
„A zöldek akkor kezdtek mozgolódni, amikor elképzelésük a jó emberi életről végérvényesen veszélybe került. Egyszerűen nem lehetett többé mással foglalkozni. A veszélyérzet és a spontán elégedetlenség mozgósító ereje azonban önmagában kevés, előbb-utóbb rá kellett mutatniuk a világban észlelt baj elhárításának a módjára is” – olvashatjuk Lányi András legújabb könyvének fülszövegében.
Lányi András a magyar kultúra egyik kiemelkedő alakja, filmrendező, író, pártalapító és filozófus, egyetemi tanár. Nemrég, a L’Harmattan kiadó gondozásában új könyve jelent meg, Bevezetés az ökofilozófiába kezdő halódóknak címmel.
A könyv négy részre tagolódik: az első rész a modern ipari társadalom ökológiai kritikája, a második és harmadik egy politikafilozófiai tömböt alkot, a negyedik fejezet pedig az ökoetika lehetséges irányait keresi. A beszélgetésünk vezérfonala Kant három alapkérdése volt: Mit lehet tudnom? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?
Kezdjük a tudás lehetőségével: mit lehet tudni? Sőt, mit jelent ma a tudás?
- A tudományos tudás, amelyet a haladás és az emberiség felemelkedése alapjának tekintettünk, a mi korunkban az emberiség legfőbb veszélyforrásává vált. És miközben meginog a bizalmunk a modern tudományos világképben, közben megoldásért, válaszért továbbra is a tudományokhoz kell fordulnunk. Többen felhívták a figyelmet az ökológiai gondolkodásnak erre a paradoxonára: egyrészt markáns tudománykritika, másrészt egy olyan politikai filozófia, ami a szokásosnál nagyobb mértékben támaszkodik természettudományos ismeretekre. Hiszen maga az ökológia is eredetileg a biológia egy részterületének a neve, amely az élőlények és környezetük viszonyával foglalkozik. Tehát az együttélés törvényszerűségeit kutatja.
Eddig azt, hogy mi van a természettel, a természettudományokra bíztuk, és elkülönítettük arról, hogy mi a helyzet a tudás világával, az ember világával, a társadalommal. Ma már nem engedhető meg, hogy elvonatkoztassunk a kettő közötti összefüggéstől. Nincs a Földön érintetlen természet és nincsenek többé olyan megoldások az emberi létezés problémáira, amelyek eltekinthetnének a kölcsönhatásoktól ember és természet között.
A modern nyugati civilizáció nagy narratívája arról szólt, hogy a tudás hogyan szabadítja fel az embert és teszi a természet és a történelem urává. Ez az elbeszélés feltételezi, hogy a tudás legfőbb célja és értelme a technika fejlesztése, ami majd gondoskodik az emberek jólétéről. Az így létrehozott jólét pedig megteremti a szabad társadalmat, amelyben nem egymás rovására kell boldogulnunk, hanem szövetkezünk a természet kifosztására és tönkretételére. És ezen a ponton az élet törvényeibe ütközött ez a Nagy Elbeszélés. Most kezdhetjük elölről.
Van-e újfajta tudásra lehetőség? Az ökológia és a társadalomtudományok találkozása hogyan alkothat új tudás-típust, szemben a tárgyiasító, objektívizáló tudással, amelybe nem férnek bele morális, társadalmi, politikai – azaz emberi – kérdések?
- Én ökológiai belátásról szoktam beszélni. Belátjuk azt, hogy a tudás nem azonos az információval, az adattal; belátjuk, hogy a tárgyi tudásnál fontosabb az önismeret, különös léthelyzetünk megértése. Ebben szoros összefüggést látok a fenomenológia és az ökofilozófia között, mert mind a két gondolkodásmód arra tesz kísérletet, hogy helyreállítsa a tapasztalat világának eredeti egységét, amelyet a karteziánus gondolkodás dualizmusa bontott meg: ember és természet, egyén és közösség, „szubjektum” és „objektum” eredendő összetartozásának tudatát. Olyan tudásra van szükség, amely az embert nem a természettel, az egyént nem a közösséggel szemben határozza meg, és a szabadságon sem a külső befolyástól való mentességet érti, hanem egy képességet: hogy képesek vagyunk gondolatainkkal a világot megragadni, és választani igaz és hamis, jó és rossz, szép és rút között.
Térjünk át a második kérdésre: Mit kell tennem? Kantnál erre a válasz a híres erkölcsi parancs. Ma lehet ilyenről beszélni? Illetve az erkölcs és a politika hogyan fér össze?
- Kant ezt a kettőt élesen szétválasztotta: az erkölcsi kötelességet igyekezett a politika világától különválasztani, mivel ott különféle kényszerűségek uralkodnak, így az nem a szabadság terepe. Ezzel az volt a szándéka, hogy mentesítse az etikát a politikai korlátoktól. E helyett a modernitás a politikát mentesítette az erkölcsi elvektől. Azonban nem lehet elkerülni, hogy a morált bevigyük a politikába. A széles értelemben vett liberális politikai filozófia azon alapult, hogy a jó és a rossz kérdése mindenkinek a magánügye, és addig vagyunk szabadok, ameddig a jó és a rossz közötti választás terén az egyén autonómiája nem sérül. Ez még elméletben is csak addig működött, ameddig korlátlannak tűntek az eszközök és erőforrások, amelyek segítségével ki-ki a maga céljára szabadon törekedhetett.
Ez a fikció tarthatatlanná vált: nem képzelődhetünk tovább arról, hogy majd mindenki a maga módján választ a lehetséges jók között. A választásainknak másokra nézve sokkal messzebb menő következményei vannak, mint ahogy azt feltételeztük. Az emberi lét alapja mégiscsak az egymásrautaltság – még a szabadság is csak akkor valósítható meg, ha olyan társak között élünk, akik a szabadságunkat tiszteletben tartják, és akarják és támogatják a mi szabadság-törekvésünket. Hogy mit tartunk jónak és hogy törekedhetünk-e az elérésére, más emberektől függ, azoktól is, akik előttünk éltek; mint ahogy a mi döntéseink is egyre nagyobb mértékben befolyásolják az utánunk jövők életét.
A közszabadság és a közjó helyreállításának igényével visszatértünk a politikai filozófia klasszikus kérdéséhez, hogy akkor hogyan is tudnánk közösen jó döntéseket hozni. Mert nem könnyű egymással egyetérteni, és nem is szeretünk egymással egyetérteni. A zöld demokraták válasza erre az értelmes egyet-nem-értés kultúrájának kialakítása.
Ez elveszi a méregfogát a kommunitárius gondolatoknak, amelyeket a liberálisok az egyén szabadságának védelmében utasítanak el. Nem erről van szó, hanem arról, hogy miután belátjuk, hogy egymásra utaltak vagyunk, együtt kell tudnunk működni, ezért egy individualistákból álló társadalomnak sincs más választása, mint olyan együttműködési és döntéshozatali formákat keresni, amelyben a vélemények és érdekek sokfélesége az együttműködés számára nem akadályt, de erőforrást jelent. Vészhelyzetben és szükséghelyzetben vagyunk – ezt most már nem kell bizonygatni. Ezért egyetértésre kell jussunk, olyan jó döntéseket kell hoznunk, hogy az erőforrásokat kíméljük és megőrizzük utódaink számára, hogy olyan jó célokat találjunk, amelyek lehetővé teszik a természettel való kíméletes bánásmódot. Ha nem így teszünk, akkor elpusztulunk. Ez ilyen egyszerű.
A ökopolitikai kérdések kapcsán folyamatosan felmerül a zöldek és a baloldal viszonya…
- Nagyon fontos kérdés, amihez egy csomó félreértés tapad. Eszmetörténeti tény, hogy az 1960-as években a zöld vagy ökológiai gondolkodás az új baloldali alternatívát kereső irányzatok környezetében született. Ez a baloldal igyekezett elhatárolódni az államszocializmus totalitárius kísérleteiben mélységesen kompromittálódott marxizmustól, de tulajdonképpen azóta sem talált magának más eszmei alapot, az ökopolitika annál inkább. A zöldek politikai filozófiája (decentralizáció, lokalizáció, részvételi demokrácia, a közösségek önrendelkezése) legalább olyan jól levezethető kommunitárius konzervatív premisszákból, mint a hagyományos baloldali értékekből. Nem olyan nagy a különbség egy közösségelvű anarchista – például Murray Bookchin –, és egy közösségelvű, a spontaneitás és a közszabadság elvének elkötelezett konzervatív gondolkodó között, mint amilyen Alasdair MacIntyre, vagy akár Roger Scruton, akik maguk is közel álltak a zöldek által hangoztatott nézetekhez. Azt mondhatnánk, hogy az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a hagyományos baloldal és a hagyományos jobboldal fogalmai értelműket veszítik.
Túl a konzervativizmuson és a baloldalon mit lehet mondani a kapitalizmusról? A könyv egyik fejezete szerint Ön nem „antikapitalista” – így, idézőjelesen.
- Igen, rögtön hozzáteszem, hogy a kapitalizmus lelkes híve sem vagyok. Marxista előítélet szerintem, hogy a társadalmi változásokat a gazdasági alrendszer felől kell magyarázni. A neokonzervatív, a neoliberális és a marxista szerzők egyaránt hajlamosak elvonatkoztatni attól, hogy a tőkés piacgazdaság alapvetően egy meghatározott társadalmi kontextusban működött az elmúlt 200 évben, amit polgári társadalomnak, polgári demokráciának nevezünk.
A modern polgári társadalom elemei kölcsönösen feltételezik egymást: a közösségek, az állam és a piaci verseny. A kapitalizmus soha nem önmagában működött. A piacgazdaság biztosította az egyén függetlenségét az államtól és a hagyományos kényszerközösségektől, s tette lehetővé önkéntes társulások, új típusú közösségek kialakulását, amelyek képesek voltak úgy a piac, mint az államhatalom ellenőrzésére és befolyásolására.
Ennek a háromnak az egyensúlya, a közöttük zajló szüntelen küzdelem – versengés a piacon, konszenzus a közösségben, racionális szabályozás az államapparátusban – gondoskodott a modern polgári társadalom, ha úgy tetszik, a klasszikus jogállam rendjéről. Ez a rend soha nem volt békés, sérülékeny, rendszeresen megboruló egyensúly jellemezte, és leginkább az veszélyeztette, hogy a piacon felhalmozódó hatalmas tőke tulajdonosai politikai túlhatalomra tettek szert. Nem csak a hatalom eszközeit de a közvéleményt, a közízlést, a közgondolkodást is tudták korrumpálni, befolyásolni, manipulálni, olykor zsarolni. Ez volna a kapitalizmus: egy szüntelen tendencia arra, hogy a piaci erők túlsúlyba jussanak.
A technikai beavatkozás a természet rendjébe, a helyi kultúrák életébe akkor vált igazán brutálissá, amikor előbb a totalitárius diktatúrák, utóbb a multinacionális pénzügyi hálózatok lerázták magukról a társadalmi kontroll valamennyi formáját.
A mostani, úgynevezett szabadkereskedelmi világrend azt jelenti, hogy a cégbirodalmak érdekeinek érvényesítését nemhogy nem korlátozhatja senki és semmi, de ők kezdik rendszabályozni a nemzetállamokat, és a helyi közösségek egyre kiszolgáltatottabbak lesznek. A globalizáció egy olyan új típusú „kapitalizmus”, amit érdemes az előzményeitől megkülönböztetni, még akkor is, ha azokból szervesen következik. Hiszen Marx egyébként problematikus életművének talán legmaradandóbb felismerése, hogy a tőkekoncentráció szükségképpen túllépi az országhatárokat, és ilyen globális szerkezeteket hoz létre, ennek az összes veszélyével együtt.
Térjünk rá a harmadik kérdésre, mellőzve ennek a klasszikus értelmét. Ebben a vészhelyzetben, ami a természetet és a társadalmat súlyosan érinti, mit szabad remélni? A baloldal forradalomban gondolkodik – az ökológiai gondolkodás mit lát megoldásként?
- Több mint másfélszáz évvel a Kommunista Kiáltvány után feltehetnénk a kérdést a baloldalnak, hogy tulajdonképpen mit akarnak. Mert azok a forradalmi kísérletek, amelyek a világ legkülönbözőbb tájain – Budapesten, Venezuelában, Párizsban, Szentpéterváron és Pekingben – végbementek, minden különbözőségük mellett két közös vonással rendelkeztek: az egyik a véres terror, a másik, hogy nem oldottak meg semmit. Lényegében megőrizték vagy súlyosbították az elnyomást, a társadalmi igazságtalanságot, a nyomorúságot. Ezért nem szeretném még egyszer valami világmegváltó forradalmi élcsapatra bízni az igazságtételhez nélkülözhetetlen állami erőszak eszközrendszerét.
Már Bibó István észrevette, hogy éppen ott csúszott el a szocializmus megvalósításának minden kísérlete – Az európai társadalomfejlődés értelmében ír erről –, hogy túl sok figyelmet fordított a hatalom megszerzésének a módjára, azaz a forradalomra, és ehhez képest háttérbe szorult az új társadalmi modell kidolgozásának kérdése, amiről fogalmuk se volt. Nem teremtették meg a szolidaritás feltételeit: pedig az emberek nem akármilyen feltételek között képesek arra, hogy egymással szolidaritást vállaljanak. Enélkül pedig semmi sem működik. Szerintem ezzel kellene foglalkozni.
Rengeteg kiváló nemzetközi egyezmény és nyilatkozat született az 1970-es évektől kezdve, a különböző klímaegyezményektől a fenntartható fejlődés célkitűzéséig. De épp e fél évszázad alatt, miközben szorgalmasan gyártottuk a világ megmentésének tervezeteit, ezalatt vált igazán katasztrofálissá és egyre tűrhetetlenebbé a helyzet. Persze, hiszen ma is mindenki fittyet hány az összes megállapodásra – nő és súlyosbodik ez a romlás: fogyatkoznak a termőföldek, szennyeződnek a vízbázisok, melegszik a föld éghajlata, és megállíthatatlanul zajlik az emberiség túlnépesedése.
Végre ideje lenne szembenézni azzal, hogy a nagyhatalmak a lehető legkevésbé érdekeltek abban, hogy bármi változzon. Itt nem csak az államokra kell gondolni, hanem a tudományos intézményrendszerre, a gazdasági birodalmakra – amelyek egyre inkább hasonlítanak politikai szervezetre, mint üzleti vállalkozásra. Az ő tudásuk, vagyonuk, hatalmuk és felhatalmazásuk mind-mind ahhoz a rendszerhez fűződik, aminek az alapja a természeti erőforrások pazarlása, a nagy léptékű, durva technológiák alkalmazása, a tömegek ellenőrzésének és félretájékoztatásának az a rendszere, ami gondoskodik arról, hogy választóik és vásárlóik bizalmát, vagyis a hatalmukat megtartsák.
Tehát felejtsük el, hogy a változás azoktól indulhat el, akik a leginkább lennének erre képesek, de a legkevésbé érdekeltek benne. Kérdés, hogy akkor miben reménykedhetünk.
Mivel nem a futurológiai intézetből szalajtottak és nem látok a jövőbe, a történelmet veszem szemügyre. Nézzük meg: hogyan is szoktak birodalmak és civilizációk összeomlani, és hogyan követi őket valami új. Érdekes megfigyelést tehetünk – csodálom, hogy nem köztudomású –, hogy a különböző társadalmi rendszerek bukásának közös vonása, hogy soha nem az alapvetően elnyomottak, kizsákmányoltak, kárvallottak, jogfosztottak tömeges tiltakozása dönti meg őket. Hiszen azért elnyomottak, azért a világ proletárjai ők, mert meg vannak fosztva attól a tudástól, és azoktól az eszközöktől, amivel a változást ki lehetne kényszeríteni. A szegények, a „megalázottak és megszomorítottak” vannak a legkevésbé valóságos helyzetük tudatában. Ők legfeljebb több jogot, jobb megélhetést szeretnének, megszabadulni elnyomóiktól – és a helyükre ülni. A népfelkelések, és népforradalmak megbuknak, véres kudarcba fulladnak, vagy még véresebb sikert aratnak.
Ezzel szemben az új társadalmi és civilizációs modellek a fennálló rendszer réseiben, repedéseiben, a rendszer által kevésbé ellenőrzött pontokon jelennek meg. Rendszerint olyan pontokon, ahol a fennálló rend és annak korlátozó befolyása kevésbé érvényesül. Itt jöhet létre valami önállóság, ami lassan egy új társadalmi modellt hoz létre, ami fokozatosan ráépül a régire, majd átveszi a helyét. A középkorban ilyenek voltak a városok, ebből lett a polgári társadalom. S mondhatnám, hogy ma is ez történik: azok a falvak, városok, emberi közösségek, amelyek már elviselhetetlennek érzik az élet minőségének romlását, akik számára megszűnt a vonzereje a fogyasztói társadalomnak, a technológiai ellenőrzésnek, a mindenható informatikának, megpróbálják ebből – legalább részben – kivonni magukat. Így – kicsiben – olyan együttélési formákat kezdenek kialakítani, amelyek már túlmutatnak a mai viszonyokon. Ezekből a kezdeményezésekből – Bibó kifejezésével, a „szabadság kicsiny köreiből” – jöhet létre egy olyan új hálózat, ami nem látványosan, nem dátumokhoz köthetően, de apránként a régi rend helyébe lép. Mint a Római Birodalomban: miközben a birodalom összeomlik a saját súlya alatt, közben a provinciákban, városkákban és kolostorokban elkezdődött valami új. A birodalmak romjain kisarjad a fű, és létrejön valami új. Ezekben az emberi közösségekben és innovációkban reménykedem.
S erre még van idő?
- Igen, az a kérdés, hogy a történelem ad-e időt erre. Mert ezek a változások általában évszázadokig tartanak, most pedig évtizedeink vannak az önkorrekcióra. És már ezekben az évtizedekben is mindent beárnyékol az egyre súlyosbodó ökológiai katasztrófa. Ne várjunk látványos apokalipszist, nem arról van szó, hogy egyszer csak mérgezett víz kezd folyni a csapból – hiszen már most az folyik, már tele van szennyező anyagokkal a víz, a táplálék, a levegő. Ez az ára a gazdasági növekedésnek. Azt pedig még csak kevesen tudják, hogy a gazdasági növekedésnek az égvilágon semmi köze nincs a jó emberi élethez. Ideje volna ezt végre tudatosítani.
Sajnos, nagyobb a valószínűsége annak, hogy a fogyatkozó természeti források maradékáért az emberiség egymás torkának fog ugrani: vagyis háborúzni kezd. Európában ennek még előtte vagyunk, de a világ számos pontján már zajlanak ezek a háborúk, és nem véletlenül az ökológiai katasztrófa által leginkább sújtott térségekben. Mi egyelőre ennek csak a menekültjeivel találkozunk a jól kondicionált Európában, de pillanatok alatt elveszíthetjük biztonságunkat vagy biztonságérzetünket.
Nehéz évtizedek következnek, és ezekben az évtizedekben kell a társadalmaknak kihordaniuk az új megoldásokat. Meggyőződésem ráadásul, hogy ez a feladat elsősorban ránk, európaiakra hárul, mert ez a nyugati civilizáció válsága, amely minden más civilizációt elpusztított, tehát úgyszólván csak a saját szellemi erőforrásaira számíthat, ha segíteni akar magán. Tudom, hogy ezek ma visszatetsző, sőt, egyesek szemében botrányos nézetek, éppen azért hozom szóba őket. Hatalmas szükség volna a halott fehér férfiak tudására, akiket, fájdalom, egyre ritkábban olvasunk.
Az utolsó kérdés, ami visszautal az elsőre: mi az ember? Hol áll a természet és a történelem között? Milyen lények vagyunk?
- Mint korábban már érintettük, ez a kettő többé nem választható külön. A történelem ideje találkozott az evolúció idejével. Amit a történelem jelen pillanatában művelünk, az földtörténeti jelentőséggel bír: az evolúció teljesítményét, a földi élővilág gazdag sokszínűségét sikerült alig száz év alatt szinte lenulláznunk. Elképesztő, valóban, hogy mire voltunk képesek az utóbbi száz esztendőben…
De ne azzal zárjuk a beszélgetést, hogy nincsen remény, hanem azzal, hogy tényleg az a legsürgősebb feladatunk, hogy komolyan szembenézzünk a kérdéssel, hogy mi az ember, mi a tudás. Erről próbálok elmondani valamit Oidipusz, avagy a természetes ember című könyvemben: az ember különös léthelyzetéről, az ezzel járó felelősségről, és az önismeret szükségességéről. Oidipusz, mint tudjuk, csupa erényes cselekedetet és jótettet hajt végre, amelyeket csak az tesz sötét és fertelmes bűnökké, hogy a szerencsétlen egyvalamit nem tudott: azt, hogy ő maga kicsoda. Nekünk is ezzel kellene tisztába jönnünk.
Lányi András a pandémia okozta helyzetről itt írt.
Nyitókép: A marosvásárhelyi vegyipari kombinát, fotó: Bakk-Dávid Tímea