2021. szeptember 23. csütörtökTekla
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Légyölő galóca, amely hegyvidéki folyókban él?

Nagy András Attila 2016. szeptember 02. 15:14, utolsó frissítés: 2016. szeptember 06. 07:25

Őshonos halfajunkat, a dunai galócát és a faj fennmaradását veszélyeztető tényezőket mutatja be Nagy András Attila, a Milvus Csoport biológusa.


Aki legény volt éjjel, legyen legény nappal is! Így mondja a közmondás. De így gyakorolták ezt a magukat valamire is becsülő nemesek is annak idején. Január elseje ugyanis hagyományos galócafogó napnak számított. Ekkor, az éjszakát átmulató úriemberek hajnalban nem az ágyba, hanem egyenesen a jeges folyó partjára mentek galócázni. A „mulatságon” hölgyek is részt vettek, igaz, ők medvebőrbe burkolózva, a lovas szánokon maradtak és a közelből követték a tettrekész urakat. Akadtak olyan hölgyek is, akik nem voltak hajlandók a szánokon fagyoskodni, ők maguk is botot ragadtak, és idővel szenvedélyes galócázókká váltak (Erdélyi 2013).



A dunai galóca (Hucho hucho) nevéhez hűen a Duna vízgyűjtőjének endemikus halfaja. Valamikor a Hucho taiment (Ászia folyóiban fordul elő) a dunai galóca alfajának tekintették, ma már külön fajként kezelik. Legnagyobb édesvizi lazacfélénk (pisztrángféle), dokumentáltak már 1,65 méteres, 60 kg-os egyedet is (Kottelat & Freyhof 2007). Figyelembe véve azt, hogy a faj elsődleges élőhelyét a hegyvidéki folyók képezik, ez a méret mára szinte elképzelhetetlennek tűnik. Mindenesetre, az 1 méter feletti egyedek már ritkaságnak számítanak. Természetes körülmények között 20 évnél idősebb életkort is megélnek.



A hím egyedek (tejesek) általában 3-4 évesen szaporodnak először (ekkor valamivel több mint 1 kg-ot nyomnak) míg a nőstények (ikrások) általában 4-5 évesen (ekkor már 2-3 kg-ot nyomnak). Szaporodási periódusa a szakirodalom szerint április-május periódusra, esetleg május első felére esik. Itthoni vizeinkben április végén, május elején figyeltük meg ívását. Ilyenkor a folyók felsőbb szakaszaira, gyakran a beömlő patakokba vonulnak.

Mindig a hímek érkeznek meg először az ívás helyszínére. Az ikrásokkal közösen 1,2-3 méter átmérőjű, 10-20 cm mély gödröt ásnak a kavicsos-homokos aljzatba, ahová az ikrákat helyezik. Megtermékenyítés után ezeket kaviccsal és homokkal takarják el. Szaporodás után úgy a tejesek, mint az ikrások nagyjából 2 hétig a fészek körül maradnak, védelmezik azt. Ilyenkor gyakran esnek az orvhalászok áldozatául, ugyanis kevésbé figyelmesek, mint az év többi szakaszában.



Romániában jelen pillanatban három vízgyűjtő területén élnek galócák: felső-Tisza, Maros és Aranyos-Beszterce (Bistrița Aurie). Elvétve néhány egyed előfordulhat még hegyvidéki víztározóinkban (Tarnica, Vidraru stb.), ahová a kommunizmus idején telepítették őket.

Hogy a Maros felső szakaszán milyen nagy volt egykor a galócaállomány, azt bizonyítja Galócás település neve is, ami még véletlenül sem a gyilkos galócára utal. A XX. század elején viszont a faj az intenzív orvhalászatnak, a kíméletlen erdőkitermeléseknek és a folyószabályozási munkálatoknak köszönhetően kipusztult a Marosból. Az 1960-as évektől kezdve a fajt több ízben is újratelepítették a Marosba, de az orvhalászat miatt nem tudott életképes populáció fennmaradni a folyóban.

A jelenlegi állomány az 1991-2003-as időszakban történt telepítések eredménye, a természetes szaporodás – valószínűleg – jelenleg is csak némely években sikeres. Tavasz végén, mikor a galócák a Maros mellékpatakjaiba vonulnak szaporodni, könnyen kifoghatók villával, illetve hármashoroggal gereblyézve, az év többi szakaszában pedig árammal – a vasútvezetéket használva – s célzottan erre a fajra orvhalászva. Szintén gond a felelőtlen erdőgazdálkodás: a tavaszi esőzések után a patakok vize zavarossá válik, tönkretéve a lerakott ikrákat.



Mindemellett a közeljövőben kíméletlen árvízvédelmi munkálatokat terveznek a folyón, folyamatosan szennyezik a vizet, kis kapacitású vízerőműveket építenek azokra a patakokra, ahová tavasszal a galócák szaporodni vonulnak. Nemsokára üzembe helyezik a Ratosnya patakon megépült víztározót, melybe a szomszédos völgyek patakjaiból is (Ilva, Galonya, Bisztra) át fogják vezetni a vizet, így a galóca számára megfelelő szaporodóhelyek nagyon beszűkülnek. Az utóbbi években Marosvécsnél a romániai vízügyi adminisztráció egy betonból készült mederlépcsőt épített, mely gátolja a különböző halfajok (főleg a paduc és a Petényi-márna) ívási vándorlását, így csökkentve a galóca táplálékellátottságát.



Romániában jelen pillanatban a galóca horgászata egész évben tilos (szigorúan védett fajról lévén szó). A Marosban legyező horgászok horgára néha felakad egy-egy példány, de kifogni csak nagyon ritka esetben sikerül, ugyanis a finom péres szereléktől könnyen megszabadul ez az izmos állat. Táplálékát elsősorban halak képezik, de megeszi a víz felszínére hulló rovarokat, legyeket is, így aztán akár „légyölő” galócának is nevezhetnénk és akinek akadt már a horgára galóca, az tudja, hogy ez a hal „mérges” is, ugyanis rendkívüli erővel képes védekezni a szárazra kerülés ellen. Mindenesetre, amennyiben sikerül horogra keríteni és kifogni, a legrövidebb időn belül engedjük szabadon a halat, ezáltal is hozzájárulván ahhoz, hogy még sokáig hegyvidéki folyóink uralkodó királya maradjon.

Címoldali kép: Galócafelméréseink során előkerült termetes galóca, melyet természetesen fotózás után sérülésmentesen szabadon engedtünk. Fotó: Nagy András Attila

Könyvészet:
https://fishingandhuntingtv.com/hungarian/uram-horgon-a-galoczaja/
Szurmay S. (1937): Vadászemlékek, horgászélmények.
Kottelat M & Freyhof J. (2007): Handbook of European freshwater fishes. (Manualul peştilor de apă dulce din Europa). Kottelat, Cornol, Switzerland and Freyhof, Berlin, Germany.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

Régi oldal >