Merre tart a nagyvállalatok részleges kisajátítását javasoló berlini lakhatási mozgalom?
Dobrai Zsolt, Máthé Péter 2019. július 11. 14:38, utolsó frissítés: 2019. július 17. 18:39A német fővárosban 77 ezer ember írta alá azt a kezdeményezést, amely az erre vonatkozó népszavazást sürgeti. A Deutsche Wohnen Enteignen mozgalom egyik aktivistájával, Sebastian Roosszal beszélgettünk.
Júniusig 77.000 berlini támogatta aláírásával a Deutsche Wohnen Enteignen nevű lakossági mozgalom kezdeményezését, amelynek célja, hogy rávegye az önkormányzatot, hogy népszavazást írjon ki a város legnagyobb ingatlanvállalatai tulajdonában lévő bérlakások egy részének kisajátításáról. Szerintük erre azért van szükség, hogy a berlini önkormányzat azonnali jelleggel és hatékonyan kezelni tudja a városban kialakult lakhatási válságot.
A berlini lakáspiacról azt érdemes tudni, hogy a városban lakók kb. 85% albérletben él. A 2000-es évek közepéig pedig a lakáskínálat viszonylag megfizethető áron, méltányos és többféle igényt kielégítő módon működött. Berlin népszerűségét, többek között, a korábbi lakhatási körülményei tették egyre vonzóbbá sokak számára, ez viszont a vele járó népességnövekedés, a város politikai és gazdasági súlyának növekedése következtében arra ösztönözte a nevében szociáldemokrata városvezetést, hogy neoliberális „reformokat” vezessenek be a helyi lakáspiac területén (hasonló lakáspiaci politikákon esett át korábban London és Párizs is). 2012 és 2017 között pedig a lakbérek több mint 50%-kal növekedtek (összehasonlításként az átlagjövedelem évi növekedése az utóbbi tíz évben nem haladta meg a 2%-ot).
Az, hogy az önkormányzat ma tehetetlennek bizonyul az albérleti árak növekedésével szemben, elsősorban annak köszönhető, hogy a kilencvenes évek végétől kezdve a város költségvetési deficitjét azzal próbálták meg pótolni, hogy az addig javarészt valamilyen formában városállami kézben lévő lakásállományt jóval a piaci áron alul elosztogatták. Az azóta egyre növekvő magánvállalkozói piacot ma egyre inkább olyan hatalmas szereplők uralják, mint a Deutsche Wohnen vagy a Vonovia, amelyek amellett, hogy spekulatív módszerekkel drágítják a piaci árakat és rendszeresen próbálják kiszorítani a városból az alacsonyabb jövedelmű lakókat, még csak nem is nyújtanak megfelelő szolgáltatást, valamint folyamatosan visszaélnek gazdasági erejükkel a bérlőkkel szemben. Amíg hasonló, profitorientált vállalatok irányítják a lakáspiacot, ezek a folyamatok nem látszanak alábbhagyni – állítja a „Deutsche Wohnen und Co Enteigen” (Sajátítsuk ki a Deutsche Wohnen-t és társait) kezdeményezés, amely a szövetségi alaptörvény/alkotmány 3. cikkelyére alapozva azt a javaslatot vetette fel, hogy azokat a lakáspiaci szereplőket, amelyek lakásállományi magántulajdona meghaladja a 3000 fölötti lakásszámot, a város egy politikai döntés révén, meghatározott kompenzáció fejében sajátítsa ki és helyezze vissza közösségi ellenőrzés alá. A Deutsche Wohnen egyedül Berlinben több mint 111.000 lakással rendelkezik.
Az idei, április hatodikai „lakbérőrület” (mietenwahnsinn) nevű berlini lakásmeneten (a szervezők szerint körülbelül 40 ezer ember vett részt rajta) a kezdeményezőknek sikerült egy nap alatt 15 ezer aláírást gyűjteniük. Ehhez hasonló méretű tüntetésre, amelyre egyetlen politikai párt, alapítvány vagy civil szervezet támogatása nélkül került sor rég nem volt példa Berlinben. Ráadásul a „lakbérőrület” ügyével szolidaritást vállaló lakhatási csoportok és szervezetek nem csak Németország nagyvárosaiban vonultak a menettel egy időben utcára, hanem több európai város, így Kolozsvár is helyi aktivista csoportjaik/szervezeteik révén csatlakozott a megmozduláshoz.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a lakhatás kérdése Európa szinten egyre több embert mozgósít. Most már sok európai nagyvárosban még a tágabb értelemben vett középosztály tagjait is érintik a lakhatási válság következményei, noha ők korábban közömbösek volt a téma iránt. Ennek a kiterjedt mozgósításnak és önszerveződésnek az eredményeként lett 2015-ben Barcelona polgármestere egy lakhatási aktivista (a libertárius municipalista Barcelona En Comú nevű platform színeiben induló Ada Colau személyében). A berlini tüntetés tehát egyrészt valamilyen mértékben tükrözte a probléma összeurópai jellegét, másrészt ezzel az alkalommal egy egészen új téma került be a helyi és az európai közbeszédbe: a kisajátítás vagy az újra-kommunalizálás (rekommunalisierung), municipalizálás lehetősége.
Ezekről a kérdésekről és a Deutsche Wohnen Enteignen mozgalmáról beszélgettünk a mozgalom egyik aktivistájával, Sebastian Roosszal, a 42 éves orvossal beszélgettünk arról, hogy miről is szól a „lakbérőrület”, hogy miért kampányolnak és mire számítanak egy helyi népszavazás esetén?
A városhoz való jog mozgalmának viszonylag hosszú története van Berlinben. A honlapotokon az olvasható, hogy az Enteignen több, várospolitikai csoportból állt össze. Hogyan jött létre ez a kezdeményezés?
- Ez így igaz. Mi különböző politikai csoportok tagjaiként fogtunk össze úgy, hogy mindnyájunk számára fontos volt a pártokon átívelő együttműködés. Néhányan jó ideje foglalkozunk a bérek és a lakhatás problémáival, de vannak köztünk olyanok is, akik pártpolitikai háttérrel rendelkeznek. Én személyesen úgy váltam a mozgalom részévé, hogy a Deutsche Wohnen éppen felújítani készült a lakásomat, és ennek következtében a lakbérem 40%-kal emelkedett volna. Aztán elmentem egy rendezvényre, amely a lakhatás és város viszonyának kérdésköréről szólt. Ott hangzott el, többek között, az a szó is, hogy kisajátítás. Emlékszem, akkor merült fel bennem először az a kérdés, lehetséges-e egyáltalán ilyesmi, vagyis az, hogy vállalkozói magántulajdonból áthelyezzünk ingatlanokat a város tulajdonába?
Április 6-án kb. 40.000-en vonultak az utcára a magas lakbérek és a lakhatás válsága ellen. Ezen a tüntetésen kezdtétek az aláírásgyűjtést is. Szerinted, melyek a legfontosabb elemei a berlini lakhatási válságnak; kik az érintett felek, kihez vagy ki ellen szól a ti kampányotok?
- 25 évvel ezelőtt Berlinben még jó volt a lakáskínálat, léteztek megfizethető lakbérek. És ez nem csak Berlinben volt így, hanem a legtöbb németországi városban. Azóta a minél kevesebb szociális feladatot ellátó állammodell (az ún. minimális vagy éjjeliőr-állam) felemelkedésének lehettünk a szemtanúi. Ez az állammodell a nagyvállalatokhoz hasonlóan működik. Több mint 200.000 városi építésű ingatlan és a közszolgálati infrastruktúra egy részét (pl. vízellátás) privatizálták ez idő alatt. Ezek egy része igen drágán, de időközben visszakerült önkormányzati tulajdonba, hiszen az a politika, amely a magánszektort elsőbbségben részesítette az államival szemben, egy sor negatív hatással járt: a szolgáltatások minősége romlott, miközben az áraik emelkedtek.
Ugyanezt tapasztaljuk most a korábban köztulajdonban lévő lakások esetében is, amelyek mára nagyrészt mind olyan cégekhez kerültek, amelyek időközben nagyvállalatokká alakultak, mint a Deutsche Wohnen. Ez a helyzet az épületek karbantartásának elhanyagolásával és a felújítási munkálatok megfizethetetlenné válásával járt együtt. Egyszerűen nem fért össze a lakás alapvető szükségletének kielégítése a profitmaximalizáció kielégítésével. Ezért mi most azon dolgozunk, hogy az önkormányzat egy olyan törvényt léptessen érvénybe, amelynek következtében azokat a profitorientált nagyvállalatokat, amelyek Berlin tartományában több mint 3000 egységnyi lakásállománnyal rendelkeznek, az alkotmány 15. (kollektivizálásról szóló) paragrafusa értelmében, kisajátíthassuk.
A kisajátítás vagy a kollektivizálás szavak jelentései nálunk Közép-Kelet-Európában meglehetősen rossz tapasztalatokhoz kapcsolódnak, ugyanis a második világháborút követő diktatórikus berendezkedések ezeket a műveleteket erőszakosan hajtották végre; tehát, ilyen jellegű közösségi beavatkozás (még ha demokratikus és jogszerű eszközökkel is él) nálunk aligha jöhet szóba. Milyenek Berlinben erre a felvetésre a reakciók, ahol még sokakban él az NDK gazdaságpolitikájának az emléke? Mit mondanál azoknak, akik e szavakat meghallva azonnal a sztálini vagy a Ceaușescu-féle diktatúrával hozzák összefüggésbe?
- Mi is gyakran szembesülünk azzal a nevetséges váddal, hogy az NDK-t akarjuk visszaállítani. A Die Welt napilap egyik szerzője nemrég azt írta, hogy aki „kisajátítást” emleget, annak a “gulágot” is emlegetnie kell. Alig hittem a szememnek, amikor ezt olvastam. Szerintünk mindössze arról van szó, hogy vannak az életben olyan dolgok, amelyek alapvető szükségleteknek minősülnek és ezért különös védelemben kéne részesüljenek: mint például a lakhatás. Günter Rausch, freiburgi professzor egyik tanulmánya, Az ember nem tud nem-lakni (Mensch kann nicht Nichtwohnen) is erről szól: ha valakinek nincs, ahol laknia vagy emberhez méltatlan körülmények között él, képtelen emberhez méltó életet folytatni, részt venni a politikai életben stb. A berlini városállami alaptörvény (28-as cikkely) is tartalmazza a méltányos lakáshoz való jogot, és feladatának, célként nevezi meg a „méltányos lakások felépítését és karbantartását – különösen az alacsony jövedelmű személyek számára”.
Természetesen az ország alaptörvényének 15. paragrafusa szerinti kisajátítás a magántulajdonhoz való jog kivételes kikezdését engedi meg, viszont csak olyan mértékben és körülmények között, amelyre a jog lehetőséget ad és amennyire szükséges. Több olyan gazdasági terület van, amelyet értelemszerűen kivonunk és megvédünk a szabadpiac mechanizmusaitól. Ilyen például a szervadományozás és szervátültetés. Végső soron a társadalomnak, vagyis nekünk kell megszabnunk a szabályokat és meghúznunk, ott, ahol szükséges, a piacgazdaság határait. És ez semmiképp sem működhet fordítva. A dzsentrifikáció nem egy természetes folyamat, hanem egy rossz lakáspolitika következménye. Apropó NDK: idén februárban, a Forsa Véleménykutató Intézet felmérést készített a kezdeményezésünk iránti lakossági támogatottságról, és a legmagasabb támogatottságot éppen a város keleti részében mérte, ahol az egykori NDK-hoz tartozott negyedek vannak.
Mit gondoltok, hogyan befolyásolná egy ilyen átfogó kommunalizálás a berlini lakáspiacot? Romániában a privát szféra védelmében ugyanazokat az érveket lehet hallani: így több új lakás épül, és hogy az állam amúgy is egy rossz gondnok, képtelen megfelelően karbantartani a saját tulajdonában lévő lakásokat. Ezek az érvek, noha a saját tapasztalatunkból kiindulva nem alaptalanok, mégis kissé behatároltak, hiszen voltaképpen a nyugati piacgazdasági dogmákból táplálkoznak. De mivel nálunk nincsenek pozitív példák, elképzelni is nehéz, hogy másképp is állhatnának a dolgok, sőt, a municipális vagy kommunális köztulajdon és közvagyon felett közvetlen demokratikus kontrollt lehet gyakorolni. Ti találkoztok hasonló érvekkel?
- Persze, mi is jól ismerjük ezeket az érveket. Az állam lassú és nem hatékony stb. A mi tapasztalatunk a Deutsche Wohnenel, és a hozzá hasonló vállalatokkal viszont egyértelműen azt mutatja, hogy az állami lakásokban összehasonlíthatatlanul jobb lakni. Igaz, több éven át az állami lakáskezelő is olyan üzleti tervet követett, amely nem különbözött sokban a piaci szereplőkétől, de számára közvetlenül a berlini önkormányzat szabhat korlátokat, így ebben a szektorban a lakbérek emelkedését számottevően le lehet lassítani és a lakások karbantartása is sokkal jobb. A kisajátítás, tehát, elsősorban oda vezetne, hogy jelentősen visszafogná a lakbérek emelkedését, és hogy a bérlők nem lesznek kénytelenek elhagyni a lakásukat amiatt, hogy nem tudnak lépést tartani az albérlet-növekedéssel. A Deutsche Wohnenhoz hasonló vállalatok agresszív albérlet-emelési politikája fokozza a megfizethető lakások hiányát. A DW 30.000 lakás modernizációját jelentette be. A német albérlőkre vonatkozó jogszabályok értelmében pedig ennek költségeit az albérlőkkel fizettetik meg. A kisajátítás révén ez megakadályozható.
A liberális-konzervatív tábor minden adódó alkalommal a magánbefektetők rendkívüli szerepét hangsúlyozza. E paradigma szerint, a cél egy olyan gazdasági klíma létrehozása, amelyben a befektető „jól érzi magát”. Mára már egyértelművé vált, hogy ez a szemlélet nemhogy megoldást jelentene, hanem inkább ez a különbnél különb problémák okozója. E szemlélet jegyében a város például a telkeit rendszerint a legmagasabb árak elnyerése érdekében elárverezte, majd ott, ahol felütötte a fejét egy spekulatív piaci ár, a szociális lakásokról le is lehetett mondani. Ezek a dolgok az urbanisztikai fejlesztést is ellehetetlenítik. Amióta 2014-ben Berlinben újra elkezdtek szubvencionált lakásokat építeni, 2018 végéig összesen 45 ilyen lakás épült nem állami befektetők révén. Ez semmi.
Jelenleg számottevő és egyre növekvő támogatói táborotok van; hogyan szólítjátok meg az embereket?
- Még a kezdeményezésünk rajtolása előtt is igen sok albérlői tömörülés, önszerveződő csoport alakult a lakhatási válság következtében, ami azt jelentette, hogy a város szintjén adott volt már egy kiterjedt hálózat. Szóval, a jelenlegi rossz lakhatási helyzet régóta jelen van a városban, csak eddig alig figyeltek oda az emberek arra, amit mondtak, mondtunk. Ha viszont mégis meghallgatott bennünket valaki, akkor azzal próbáltak leültetni bennünket, hogy a vonatkozó jogszabályok szövetségi állami szinten dőlnek el, nem lehet azokat helyi szinten befolyásolni. Persze, amióta sikerült ezt a kérdést közbeszéd tárgyává tegyük, hatalmas befolyásra tettünk szert. Mindenki rólunk beszél. Szinte naponta kérnek fel bennünket különböző európai újságok, lapok, hogy meséljünk a mozgalmunkról, és ebből az derül ki, hogy Európa-szerte nagyon sokan vannak azok, akik hasonló problémákkal küzdenek, illetve amiért egy mindenkit közvetlenül érintő dologról, a lakhatásról van szó, rengetegen követik a népszavazás előkészületeit.
Több német nagyváros is szolidáris volt a berlini lakásmenettel. Mi a helyzet más városokban? Lehet, hogy a kezdeményezéseteknek idővel országos szintű hatása lesz?
- Igen, Németország más nagyvárosában is hasonló a helyzet, bár az árak növekedése nem annyira gyors, mint itt, de ez azért van így, mert máshol már eleve magasabbak az albérleti árak. Berlin európai szinten még mindig viszonylag olcsónak számít. Ez az egyik oka annak, hogy ennyire vonzó a befektetők számára. A kezdeményezésünk révén sikerült ezt a kérdést szövetségi szinten is vita tárgyává tenni, központba emelni, és ezáltal egy még tágabb kontextusban tárgyalni. A lakhatással kapcsolatos nézeteink, elveink, vagyis az ehhez való viszonylásnak sürgősen át kell értékelődnie. Jogi szempontból például más városállamok, mint Bréma és Hamburg, már most könnyen átvehetnék ezt a stratégiát, és éppen ezért most kitüntetett figyelemben részesítjük őket.
Hogy látjátok, milyen esélye van az Enteignennek? Minden vagy semmi? Mi történik, ha a népszavazás mégsem megy át?
- Hát, a kampány eddig nagyon sikeresnek bizonyult. Már olyan újságcikkek is megjelentek, amelyek az ingatlancégeket óvatosságra intik a berlini piacra való befektetéseikkel kapcsolatban. A szociál-demokraták (SPD - Sozialdemokratische Partei Deutschlands, a városi tanács legnagyobb pártja szerk. megj.), akik több éven keresztül alakították a város lakáspolitikáját, végre elkezdtek albérleti küszöbről, illetve az albérletek teljes szabályozásáról beszélni. Jogilag egy esedékes sikeres népszavazás az önkormányzatot nem kötelezi semmire. Másrészt azonban, egy ilyen népszavazás, amennyiben sikeres lesz, tényleg a lehető legdemokratikusabb legitimitást nyújtaná. Ha ezek után a városvezetés nem kívánna eleget tenni a lakossági akaratnak, a többség akaratának, rettenetesen kényelmetlen helyzetbe kerülne.
Amennyiben ez mégsem jönne össze, őszintén, nem tudom, mi lesz. Amúgy néha az az érzésem, hogy sokan még mindig nem tudják elképzelni, milyen következményekkel járhat a folyamatos áremelkedés. Nemrég olvastam egy cikket a Der Tagesspiegel napilapban arról, hogy ha az albérleti árak növekedési ritmusa 2035-ötig megmaradna, egy mostani 1746€ albérlet 6118€-ra emelkedhet. A piac önmagában elvtelen, ezért nekünk kell megszabni, milyen keretek és szabályok között működhet.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
Régi oldal >
Románia termeli a legkevesebb települési hulladékot az uniós tagállamok közül
Környezetszennyezés miatt halomra büntette az autójavító műhelyeket a Környezetvédelmi Őrség
„Nemtörődömség Maratonja” - az EU adna pénzt az erdőkre, de nem arra akarják költeni, amire kéne, mondja a WWF
EB: Románia is elmulasztotta frissíteni az árvízkockázati térképét, ezt pótolni kell
