Mi lenne a hatékonyabb megoldás az ökológiai-társadalmi válság kezelésében?
Horváth-Kovács Szilárd 2020. május 27. 18:03, utolsó frissítés: 2020. május 29. 18:28Miért fontosak a szociális-ökológiai rendszerek, és hogyan győzhetjük meg arról az embereket, hogy a természet értékes a számukra? Hartel Tibor ökológus kutató online előadásán jártunk.
Pénteken Hartel Tibor Egy csokor heurisztika a fenntartható fejlődéshez című előadásában egy újszerű megközelítést mutatott be, amellyel talán hatékonyabban tudunk szembenézni a globális klímaválsággal, a környezetszennyezéssel, a természeti katasztrófákkal: vagyis fenntarthatóvá válhat az életünk. Az előadást az MTA - Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) szervezte, egy olyan nyilvános online előadás-sorozat keretében, ahol az inter- és transzdiszciplinárist mutatják be különböző tudományterületek képviselői.
A BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet ökológusa által tartott előadás kulcsfogalma a heurisztika volt. Bár a fogalom bizonyos tudományterületeken régóta ismert (például a matematikában vagy a logikában), és más diszciplínákban az 1980-as évek után fel-felbukkant, valójában egy ismeretlen megközelítési mód. Már csak azért sem közismert, mert nem tanítják se iskolában, se egyetemen.
Mi a heurisztika és miért kellene nekünk?
A heurisztikát az akadémiai-egyetemi szféra azért nem kedveli, mert nem szigorú, egzakt tudományos eljárásra épül. Azaz nem a felhalmozott információkat, adatokat használja, nem épít komplex rendszereket, nem érvényesíti a logikai szükségszerűséget és nem számításokon alapuló modelleket használ, amelyeket a jövőre lehetne vonatkoztatni. Nem lehet laboratóriumi körülmények között igazolni vagy cáfolni. Ezért sokan azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán racionális eljárás, így inkább irracionálisnak címkézik és elutasítják.
Hartel Tibor előadásában amellett érvelt, hogy mégis érdemes fokozottabb figyelmet szentelni a heurisztikának, mert annak ellenére égetően szükségünk lehet rá, hogy nem felel meg a szigorú tudományos követelményeknek.
Ugyanis az ökológiai-társadalmi válság egyre súlyosabb, amit tapasztalhatóan egymagában nem tud a tudományos paradigma kellő hatékonysággal kezelni, megoldani. Be kell látni, hogy a társadalmat, a közbeszédet egy „poszt-normális” valóság uralja, hogy a „poszt-igazság” és a „poszt-tudomány” korában élünk, ahol kénytelenek vagyunk szembesülni az „alternatív tényekkel”. Így már csak azért sem tudunk közös megoldásokat találni a globális problémákra, mert bizonytalanság van a tényekkel kapcsolatban, sőt a probléma meghatározásában sincs konszenzus. Alighanem elmondható, hogy az egyetlen biztos, amiből kiindulhatunk, az a bizonytalanság.
Az ökológus kutató szerint a problémákat három csoportba lehet besorolni. Egyrészt ugyanis vannak a mindennapi problémák, amelyek megoldást követelnek, mint például a székelyföldi medve-ügy, vagy Erdély-szerte azoknak a kisgazdaságoknak a helyzete, amelyeknek a birtokukban van egy ökológiailag fontos és jelentős táj (biodiverzitás, ritka fajok jelenléte stb.), de gazdaságilag nem éri meg azt a gazdálkodási tevékenységet folytatni, amely ezt megőrizné. Másrészt jellemző egy fogalmi, azaz konceptuális válság, hiszen nem tisztázottak a tények, a módszertan, a problémák, sem a mögötte meghúzódó eszmerendszerek.
Ezt jól szemlélteti a koronavírus-járvány vagy az egészségügyi válság, amely tele van bizonytalan pontokkal, jóformán ismeretlen a vírus, nem egyértelműek a problémák meghatározásai sem. És mégsem várhatunk arra, hogy a lassú tudományos paradigma feltárja, modellezze a jelenséget. Azaz új teoretikus keretekre, gondolkodási sémákra van szükségünk ahhoz, hogy hatékonyan felléphessünk. Harmadrészt ugyancsak sürgetőek az egzisztenciális problémák, amelyet jól jelez Greta Thunberg mozgalma: egyszerűen szükségünk van tiszta levegőre, élhető környezetre, egészséges településekre, ezek nélkül a létünk kerül veszélybe.
A különböző kormányzások az ilyen gondokkal háromféleképpen szoktak eljárni: vagy igyekeznek teljesen az ellenőrzésük alá vonni a problémát (ilyen most a pandémia), ekkor „mérnöki” mentalitással igyekeznek megoldásokat gyakorolni. Az ökológiai problémákban ezek nem igazán működőképesek, mert ez a szemlélet képtelen kezelni a természeti környezet fluiditását, természetes változékonyságát, illetve az érintett emberi közösségek hatásait. Ennél jobb a participatív megoldás, amikor a kormányzás a megoldásba bevonja az akadémiai és civil szférát is, így egy körültekintőbb és emberibb választ tud nyújtani. A hatóságok harmadik megoldási gyakorlata, amikor semmiféle ellenőrzést nem gyakorolnak, vagy a problémát fel- vagy el sem ismerik.
A heurisztikus eljárások tehát időszerűvé válnak olyan mindennapi, konceptuálisan zavaros, vagy egzisztenciálisan fenyegető helyzetekben, amikor meghatározó a bizonytalanság, a jövő kifürkészhetetlen, de mégis emberi beavatkozásra van szükség: döntéseket kell meghozni, tenni kell, mégpedig a válság(ok) miatt sürgősen. Ilyenkor fontossá válik az újragondolás, a probléma szerkezetének az átalakítása, és például az ember-intézmény-környezet relációinak újrakapcsolása.
Nincs átfogó szemlélet, és nem tudjuk, miért értékes a természet
Hartel Tibor az "ökológiai fenntarthatóság" felfoghatósága érdekében a holisztikus megértés és a fennálló rendszer megváltoztatása, illetve a cselekvőképes tudás szempontjából jelentős heurisztikus belátásokra helyezte a hangsúlyt előadásában.
A holisztikus megértés az ökológiában alapvető, ennek belátását és megértését elősegítheti a szociális-ökológiai rendszerek fogalma. Ezt a keretkoncepciót a ökológusok azért kezdték el használni, mert felismerték, hogy bizonyos ökológiai folyamatokban meghatározóbb az adott emberi közösség viselkedése, mint maga az biológiai-ökológiai folyamat. Például egy fajgazdag kaszálóterület fennmaradásában döntő tényező, hogy az ember hogyan kaszálja, illetve hogy egyáltalán kaszálják-e még, vagy elkezdik legelőként hasznosítani. Egy ilyen esetben fontossá válik a kaszáló ember, annak a tudásformái, ami már nem szigorúan az ökológia területe, hanem átlépünk a hagyományos tudásformák irányába, illetve érintünk szociológiai, néprajzi, makrogazdasági, mezőgazdasági kérdéseket is, mint ahogy az intézményeket sem hagyhatjuk ki, mert hozzájárul a helyi politikai, helyhatósági döntéshozatal is.
Ugyanakkor az is belátható, hogy szociológiai-antropológiai szempontból sem érthető meg egy adott emberi közösség, ha nem vesszük figyelembe, hogy milyen természeti környezetbe van beágyazódva. Romániában számos vidéki településen éles viták vannak a legelők-kaszálók elosztásánál, hogy kinek jut a „jó” legelő és kinek a kevésbé jó – de ki és mi dönti el egy ilyen elosztásnál, hogy mi a „jó” legelő?
Számtalan természeti tájegységet inkább egy szociális-ökológiai rendszerként lehet megérteni, mintsem önálló ökoszisztémaként – jelentette ki a biológus, hozzátéve, hogy márpedig a domináns tudományos paradigma az utóbbit támogatja, így ilyen jellegű kutatásokra nem igazán léteznek pályázati kiírások, hiszen nincs egységes módszertan, bevett, elismert, egzakt eljárás, és ilyen kutatásokra nincsenek finanszírozási alapok.
Pedig a fenntarthatóság szempontjából elemien fontos lenne belátni – még akkor is, ha nem fér bele a domináns tudományos paradigmába –, hogy az emberi társadalom és a természeti környezet kapcsolt, egymástól kölcsönösen függő rendszert alkotnak.
A másik holisztikus megértést szolgáló példája a természet értékelését érinti. Ez azért fontos, mert az emberi közösség és a természeti környezet kapcsolata lényegében az értékeken keresztül valósul meg. Hiszen ha valami értékes, fontos számunkra, akkor azt megvédjük, megőrizzük. Az ökológiai katasztrófák rámutatnak, hogy nem igazán tudjuk megragadni – s így megőrizni – a természetet mint értéket. Hartel Tibor megemlítette, hogy ennek egyik lehetséges oka az lehet, hogy elsőként a természet belső értékét mint önértéket ragadták meg, és a morális kötelességünk megvédeni.
Mivel a széles nyilvánosság nehezen tudja belátni, megragadni az absztrakt önérték fogalmát, ezért nem igazán működött ez a megközelítés. Így a '70-80-as években elkezdték a tárgyi-instrumentális értékvonatkozást behozni az ökológiai diskurzusba, az ökoszisztéma-szolgáltatások fogalmán keresztül. Hiszen például az Európai Unióban megközelítőleg 14 milliárd euró hasznot hoznak a beporzók, például a méhek. Nélkülük számtalan termelői ágazatban nem lesz termés, így meg kell őket védni. Erre már azok a döntéshozók is felfigyeltek, akik a természet önértékével nem tudtak mit kezdeni. Hiszen „számos módon a természet hozzájárul az emberi jóléthez”, jelezte az előadó, megemlítve, hogy nem csak a termelésről van szó, hanem a természet ellátó, szabályozó, fenntartó, kulturális szolgáltatásokat is végez.
Ennek az értékmegközelítésnek az előnye az volt, hogy rámutatott: az emberi élet számára is értékkel bír a természet, és ezen keresztül olyan élőlények is védettséget kaptak, amelyek nem voltak közkedveltek, ikonikusak (vakondok, kígyók, hüllők, kétéltűek, denevérek). Nem szeretjük őket, de hasznosak – az érv sokak számára meggyőző. Ugyanakkor ennek a heurisztikus értékfelmutatásnak megvannak a maga kihívásai is. Egyrészt nem illeszkedik az ökoszisztémákkal foglalkozó tudományos paradigmába, másrészt könnyen úgy értelmezhető, hogy a természetet áruvá degradáljuk, továbbá kiszoríthatja a morális érvet – a természet önérték megközelítését – így a haszontalannak ítélt fajok pusztításának adhat alapot.
A legújabb heurisztikus értéktípus a kapcsolati érték, amely az ember és természet kapcsolatából eredő érték: például az egyéni és kollektív identitás, az otthonosság, ismertség értékkategóriái ezek. Nehezen megragadhatóak, viszont alapvetőek az ember számára, így megvédjük őket. Az előadó szerint az értéktípusok közül - a kontextusra érzékenyen - mindig azt kell felmutatni, amelyik hatékonynak bizonyul a természet védelmében.
Megbillenteni a fennálló rendszert?
Hartel Tibor jelezte, hogy a fennálló rendszert megbontani, kibillenteni jelentős kihívás. Amikor például egy természeti környezetet kell megvédeni, amely pusztul, akkor elsőként a döntéshozás mindig a paramétereket helyezi előtérbe. Az előadó szerint ezek többnyire jók és helyesek, viszont korántsem oldják meg valójában a problémát. Példaként a székelyföldi medveproblémát említette meg, amelyben a paraméter fogalmával leírható beavatkozás a törvényekben, intézkedésekben ragadható meg, ami szerint adott számú medvét lehet kilőni.
Viszont önmagukban a szabályok, törvények nem hoznak változást, ha kilőjük az adott medvéket, a probléma attól még nem lesz megoldva. Ugyanis a megoldáshoz elengedhetetlen a visszacsatolás. Azaz figyelembe kell venni az ott élő embereket, a medvéhez és az intézményhez való viszonyukat. Ezek a kapcsolatok nélkülözhetetlenek a megoldáshoz, pedig a jelenlegi rendszer nem igazán tárja fel ezt a viszonyrendszert, és nem igazán érzékeny a helyi közösségek visszajelzéseire.
Az előadó szerint még ennél is hatékonyabb lehet a megoldás, ha annak is figyelmet szentelünk, hogy a probléma megragadásának és a megoldási próbálkozásnak milyen a dizájnja, azaz kik, hol, milyen kontextusban, milyen hatáskörben hoznak meg döntéseket, ennek mekkora az impaktja. A döntéshozók és más intézmények, a civil szféra közötti kapcsolat minél erősebb, annál hatékonyabban lehet hatni a rendszerre, azaz növelni a megoldási esélyeket.
Még ennél is fontosabb tényező a szándékok, értékek, paradigmák, gondolkodási stratégiák beazonosítása, és azok figyelembevétele a megoldásoknál. Ugyanis ha a medvét elismerik értéknek a helyi lakosok, a hatóságok pedig elismerik a biztonság igényét, a különböző résztvevők meg tudnak egyezni abban, hogy mi az, ami mindenkinek jó, akkor lehet igazán megoldásra vonatkozó döntéseket hozni.
Hartel kihangsúlyozta, hogy a paraméterek, a visszacsatolás és a dizájn pontjaiban elég jól elboldogul a diszciplináris és akár interdiszciplináris tudományos szféra, ennek eredményeként nagyon jó megoldási javaslatok születnek. Amelyek aztán porosodnak egy asztalon, mert a tényleges, cselekvőképes tudáshoz nem elég ez a tudományos szemlélet.
A cselekvőképes tudáshoz ugyanis nélkülözhetetlen a szándék, a motiváció. Ezt inkább a transzdiszciplináris kutatások tudják megközelíteni, bevonva a problémában érintett egyéb résztvevőket is. Így jöhet létre valódi együttműködés az érdekelt felek között (helyi lakos, ökológus, szociológus, mezőgazdász, hatóságok, aktivisták, politikusok stb.), hiszen a probléma közös megértése és a lehetséges megoldások közös keresése önmagában motiváló. Másrészt megtörténik a szocializáció, a közösségalkotás is, ami előfeltétele az interiorizációnak: ez nem más, mint a közösségben létrejött értékek, szándékok, gondolatok és akaraterő sajátnak való tekintése, felvállalása és az alapján döntés és cselekvés.
Az ökológus előadásában számos konkrét pozitív példát bemutatott, ahol a heurisztika megvalósult, vagy kísérlet zajlott a megvalósítására. A fent felskicceltek mellett még egyéb heurisztikus eljárást is ismertetett, mielőtt levonta volna az előadása következtetéseit.
Hartel Tibor szerint szükségünk van a koncepciók, megközelítések, eljárások sokféleségére, különben úgy járunk el, mint akinek csak egy kalapácsa van és mindent szegnek néz. Pedig az ökológiai problémák sokfélék, mindig kontextuális megközelítéseket igényelnek, nem túl hatékony, ha csak egyetlen eszköz van a kezünkben. Ezzel együtt kihangsúlyozta: mind a szigorú tudományos eljárások, mind a heurisztikák is eszközök. Azaz önmagukban se nem jók, se nem rosszak – hogy ezzé vagy azzá válik, az a használójától függ.
Álláspontja szerint el kellene fogadjuk, hogy a paradoxonok, a bizonytalanság nem felszámolandó probléma, hanem a létezésünk részei. Sokkal többre megyünk, ha inkább „élünk velük”, hiszen vélhetőleg a felszámolásukra tett erőfeszítés zsákutca lenne. Ezt azért is érdemes megfontolni, mert egyre inkább ellentmondásos lesz a világunk, és fokozódik a bizonytalanság. Viszont ahhoz, hogy ezzel szembe tudjunk nézni, alapvető intézményi átminősülésre lesz szükségünk. A heurisztikai eljárások nem egzaktak, nem járnak el tudományos szigorral. De segíthetnek a közös megoldáskeresésben.
Nyitókép: Ismertető kirándulás a kolozsvári Keleti Parkban, 2019, SOR / Kolozsvár - Facebook oldal