2021. június 19. szombatGyárfás
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Őshonos, újhonos, idegenhonos – hogyan tekintsünk az újonnan érkező fajokra?

Babos Krisztina Babos Krisztina 2021. május 13. 10:49, utolsó frissítés: 10:49

A kérdés tisztázása nagyon fontos abból a szempontból, hogy a megfelelő „fogadtatásban” tudjuk ezeket részesíteni.


Valószínűleg mindenki számára világos, hogy a különböző állat- és növényfajok új területekre való betelepítése vagy betelepülése veszélyeket rejthet magában.

Gondoljunk csak arra, hogy milyen mértékben borította fel pl. Ausztrália élővilágának egyensúlyát az emlősfajok behurcolása. A nyulak által okozott hatalmas kártétel széles körben ismert, a tavaly pedig alaposan felborzolta a közvéleményt, hogy a szintén az ember által betelepített - és a természetben is elszaporodott - házi macskák számát államilag szervezett mérgezési akciókkal gyérítették.

De nem kell ilyen messzire mennünk, hiszen nálunk is vannak nagyon agresszíven terjedő fajok. A természetvédelmi területek kezelői sok helyen a fehér akáccal vívnak harcot. Azt pedig, hogy a parlagfű tömeges megjelenése mivel jár, megmondhatják azok, akik érzékenyek a pollenjére, és hónapokon keresztül szenvednek minden évben az allergiájuktól.

Az elterjedési területüket, azaz az areájukat változtató fajok azonban nem minden esetben okoznak ökológiai vagy gazdasági problémákat. Jelentős részük ugyanis beilleszkedik a helyi élővilágba.


Annak érdekében pedig, hogy a jelenségeket előre lehessen látni, illetve meg lehessen tervezni, miként fogadjuk az új fajokat, fontos tudni, hogy ezek várhatóan miként viselkednek majd az újonnan meghódított területeken. A kutatások alapján nyílik lehetőség arra, hogy az idevágó jogszabályokat szakszerűen hozzák meg, illetve arra is, hogy a megfelelő védelmi intézkedéseket léptessék életbe. Már amennyiben egy potenciálisan veszélyt jelentő, agresszív fajról van szó, hiszen vannak olyan, újonnan megjelenő élőlények is, melyeknek kimondottan örülnek a szakemberek.

Ebben a kérdéskörben vágott rendet egy, az Országos Tudományos Diákköri Konferencia „Előszoba” című előadássorozata keretében dr. Ruprecht Eszter növényökológiával foglalkozó kutató, egyetemi docens, a BBTE oktatója.



Az előadó egy nemrég bevezetett ökológiai fogalmat is tisztázott, az „újhonos” fajokét a korábban használt „őshonos” és „idegenhonos” kategóriák mellett.

Mint elmondta, például egyes növényfajok természetes módon, az ún. természetes diszperzió útján is terjedhetnek. Egyre jelentősebb azonban azoknak a változásoknak az aránya, melyeket az ember okoz azáltal, hogy egyre nagyobb mértékben alakítja át a környezetet.

Lényegében a korai kőkortól kezdődően alakítja, zavarja az ember a természetes környezetet, mely az antropocén kezdetével lényegesen intenzívebbé vált: terjeszkednek a települések, egyre nő a mezőgazdasági területek mérete, sűrűsödik az úthálózat, stb. Ennek nyomán pedig fajok tűnnek el, és újak jelennek meg egy-egy térségben. A legnagyobb befolyást kifejtő hatást pedig vélhetően a klímaváltozás jelenti majd, melyhez az ember is hozzájárul, generálja azt.

A fokozatosan melegebbé váló éghajlat nagy valószínűséggel a növények elterjedési területére is egyre nagyobb hatással lesz – keresni fogják azokat a területeket, melyek megfelelnek az ökológiai igényeiknek.
„Az egyes fajok vagy alkalmazkodnak majd az új éghajlati viszonyokhoz, vagy elkezdnek északabbra húzódni. A hegyvidéki fajok pedig a magasabb térszíneken jelenhetnek majd meg” – vélekedett a botanikus.

Feltette azt a kérdést is, hogy például a tőlünk északabbra fekvő országok természetvédői és kutatói vajon milyen érzésekkel fogják szemlélni, amikor a mi fajaink, a náluk nem honos flóraelemek megjelennek? Aggodalommal figyelik-e majd a terjeszkedésüket? Vélhetőleg igen, legalábbis mindaddig, amíg nem sikerül tisztázni, hogy egy adott faj, terjeszkedési szempontból melyik kategóriába sorolható. Hogy beilleszkedik-e az ottani életközösségbe vagy sem. És világossá válik, hogy a megfékezésére ajánlatos erőfeszítéseket tenni, vagy éppen – mert ilyen eset is előfordul – örülni lehet a megjelenésének, az állományai gyarapodásának.

Őshonosnak azokat a fajokat tekintjük, melyek a jelenlegi elterjedési területükön alakultak ki, vagy természetes úton jutottak oda.

Idegenhonosnak azokat a fajokat nevezzük, melyek az ember közreműködésével jutottak el egy adott területre, önerőből ez nem sikerült volna nekik. Ezek a fajok a természetes elterjedési területüktől igen távol is megjelenhetnek. Ezek egy kis csoportját alkotják az inváziós növények, melyekre esetenként „haraggal, aggodalommal tekintünk”.

Újhonosnak pedig azokat a fajokat nevezzük, melyek az ember közvetett segítségével, a környezet átalakítása miatt, de természetes diszperzió révén jelennek meg egy adott területen.

Ruprecht Eszter kifejtette, nagy érdeklődéssel követte az idevágó magyarországi kutatásokat, pl. Fekete Réka és munkatársai vizsgálatait, melyek során azt térképezték fel, hogy miként terjednek egyes sótűrő növényfajok Európa atlantikus partvidékétől Közép-Európa irányába a műúthálózat mentén. Ezek számára az utak téli sózása teremtett megfelelő körülményeket, és az ember által alkotott folyosókat használták. A viszonylag gyors terjedésükhöz pedig minden bizonnyal hozzájárultak a járművek is, ezek segíthették a magjak eljutását a keletebbre fekvő vidékekre.

A kutatásokból kiderült, hogy a dán kanálfűnek 30 év alatt sikerült eljutnia az atlanti partvidéktől Magyarország keleti részeire. A csókalábú útifűnek pedig ehhez elegendő volt 12 év. Mivel az ember aktív közreműködésével terjedtek, ezek a fajok idegenhonosnak tekintendők.

Újhonosnak számít ugyanakkor nálunk például a méhbangó, egy olyan, eddig ritkának tartott orchideafaj, melynek virágai a beporzó rovar testét imitálják. Ez Erdélyben nem számít őshonosnak, Romániában a vörös listán szerepel, és Magyarországon is csak nagyon ritkán került elő a 80-as évekig. Az utóbbi években viszont egyre gyakrabban jelzik új lelőhelyeit, 2016-ban Szilágy megyében is megtalálták, de Lengyelországból és Ukrajnából is jelezték már jelenlétét. „Ez nem nyugtalansággal tölt el minket, örülünk annak, hogy egyre gyakoribb, mivel egy olyan faj, melyet pozitívan fogadnak a természetvédők, és valószínűleg menedéket fogunk neki biztosítani” – magyarázta a kutató.

Méhbangó (<i>Ophrys apifera</i>). Forrás: Bernard DUPONT/wikipedia.orgMéhbangó (Ophrys apifera). Forrás: Bernard DUPONT/wikipedia.org


Rámutatott ugyanakkor: terjedőben vannak olyan újhonos fajok is, melyeket egyértelműen negatívan, félelemmel szemlélnek. Például egy kis bogarat, a fenyőháncsszút, mely az Egyesült Államokban kártevőként nyilvántartott rovar. Ez egyre nagyobb és nagyobb területeket hódít meg, újhonos fajként, és a terjedési dinamikáját, illetve a klímaváltozás hatásait figyelembe véve azt jósolják, hogy eljuthat egészen távoli területekre is. Továbbá hogy más fenyőfajokat is károsíthat, így vélhetőleg nemcsak ökológiai problémát jelent majd, de súlyos gazdasági károkat is okozhat.

A szakértő két, egymáshoz igen hasonló növényfaj, a hengeres vasvirág, illetve az ékes vasvirág elterjedésdinamikáján szemléltette a jelenséget, melyek újhonosaknak számítanak Erdélyben.



Bemutatta egy kutatásuk eredményeit is, melyben arra keresték a választ, hogy milyen környezeti tényezők játszanak szerepet a terjeszkedésükben, illetve hogy a nagyfokú hasonlóság ellenére mégis miért viselkednek eltérő módon.

A vizsgált vasvirágok, mint kiderült, Románia Kárpátokon túli részein őshonosaknak számítanak, Erdélyben viszont újhonosnak tekintjük őket. Mindketten szubmediterrán, melegkedvelő növényfajok, melyek Dél-Európában, a Fekete-tenger környékén és Kis-Ázsiában fordulnak elő. Magyarországon is jelen vannak egyébként, a hengeres vasvirág az Északi-középhegységben, az ékes vasvirág pedig az ország más régióiban is él – utóbbit egyébként kertekben is ültetik, szalmavirágként.

A hengeres vasvirág első erdélyi adata 1816-ból származik, a Maros-szorosból, majd 1848-ban Szeben mellől, 1893-ban pedig már a Mezőség északi részéről is jelzik. „Az 1964-ben megjelenő Román Flórakötet Erdélyben szórványosnak, ritkának tartja, mely kizárólag gyepekben fordul elő. Mi viszont 2010-től nagy tömegben észleljük a jelenlétét erdélyi száraz és félszáraz gyepeken, de parlagon hagyott területeken is. Valószínűleg déli irányból, a Maros völgyén át jutott be Erdélybe” – magyarázta.

Az ékes vasvirág első erdélyi adata szintén 1816-ból származik, ugyancsak a Maros-szorosból. Azonban ez a faj megmaradt a Maros mentén, illetve az Erdélyi-medence dél-nyugati, melegebb zugában, ahol egyre több lelőhelye kerül elő, de nem terjedt el az északi és a keleti részeken. „Ez a dél-nyugati terület szárazabb és melegebb, mint az Erdélyi-medence többi része, ahol hidegebbek a telek.

Az ékes vasvirág (balról) és a hengeres vasvirág jelenlegi elterjedéseAz ékes vasvirág (balról) és a hengeres vasvirág jelenlegi elterjedése


Azt feltételeztük, hogy az ékes vasvirág azért szorult be ebbe a dél-nyugati zugba, mert „fázósabb”, mint a hengeres vasvirág. Úgy véltük, hogy melegebb klímát igényel, ezért nem kezdett el még terjedni Erdély északi és keleti részei irányába” – magyarázta.

Mint megtudtuk, 2015-ben kezdték el azokat a kutatásokat, melyek a két vasvirág faj sikeres, ám eltérő mértékű terjedésének okait tárja fel.
Ennek során figyelembe vették, hogy Erdélyben igen nagymértékű, komoly zavarást jelentő, intenzív legeltetés folyik. A birkanyájak rágása és taposása felnyitja a növénytakarót és talajeróziót generál, ezeken a bolygatott helyeken tud tömegesen megtelepedni a két vasvirágfaj. Emellett a birkák szőrébe a magvak beleakadnak, így a nagy területeket bejáró állatok is terjesztik őket.

Vizsgálták továbbá, hogy a terület adottságai megegyeznek-e az éghajlati igényeikkel, azaz hogy felmelegedett-e már annyira az Erdélyi-medence, hogy ez megfeleljen a délről érkező fajoknak. Szem előtt tartották továbbá, hogy mindkét faj termel ún. allelopatikus anyagokat, melynek révén védekeznek a fogyasztók ellen, továbbá gátolják a többi növény fejlődését, azaz kompetíciós előnyre tesznek szert. Emellett összehasonlították a két faj szaporodóképességét és terjedési képességét is.

A fajtulajdonságok összehasonlításánál érdekes eredményeket kaptak. Ezek szerint:

- Az ékes vasvirág maghozama jóval nagyobb, mint a hengeres vasvirágé, annak 2-3-szorosa. Ez az elvárásaikkal ellentétes eredmény volt.

- A csírázóképesség szempontjából viszont (melyet többféle hőmérsékleten teszteltek, modellezve a klímaváltozás hatásait) a hengeres vasvirág bizonyult jobbnak. Másfélszerese volt a kicsírázott magvak aránya az ékes vasvirághoz hasonlítva, melynek az volt az oka, hogy az ékes magjai között aránylag sok volt az életképtelen. És az is kiderült, hogy a hőmérséklet tekintetében nem volt különbség a két faj csírázási képessége között.



- A birkaszőrbe való beragadás képességét tekintve nem találtak jelentős különbséget a két faj között.

- Azt is észlelték, hogy a hengeres vasvirág magjai jóval nagyobbak, a méretük eléri az ékes vasvirág magméretének az ötszörösét. Ez azért fontos, mert nagyobb magból nagyobb csíranövény fejlődik, emiatt sikeresebb lehet a faj a megtelepedésben.

- A legizgalmasabb pedig az a kísérlet volt, amikor ismerősök és barátok kertjébe ültettek ki csíranövényeket és ezek téli túlélési arányát követték nyomon. Ültettek síkságon, Szatmárnémetiben, dombvidéken: Kolozson és Inaktelkén, valamint az ezer méter fölötti Havasrekettyén. Azt tapasztalták, hogy Szatmárnémetiben az ékes vasvirág csíranövényei közül jóval kevesebb élte túl a telet, mint a hengereséi, mivel előbbiekben meglehetősen nagy pusztítást végeztek a csupasz csigák. A csigák, ha nem is olyan mértékben, mint Szatmárnémetiben, de Kolozson is megrágcsálták az ékes vasvirág csíranövényeit. Ezt azzal magyarázták, hogy a hengeres vasvirág az allelopatikus anyagai révén sikeresebben védekezik a fogyasztók ellen.



- A növények fitnesszét is vizsgálták, azaz azt is mérték, hogy milyen nagyra nőnek és mennyi termést hoznak a 4 helyszínen. Melegkedvelő fajokról lévén szó, arra lehetett volna számítani, hogy a melegebb, síksági csíranövények jobban teljesítenek, de nem ez történt. A leghidegebb helyszínen, Havasrekettyén fejlődtek a legszebben mindkét faj egyedei. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy elsősorban nem a hőmérséklet, hanem a csapadék mennyisége fontos a teljesítményük, illetve rátermettségük szempontjából, a hegyvidéken ugyanis több nedvességhez jutottak.

„A következtetésünk az volt, hogy a nagyobb magméret, az allelopatikus anyagok jobb hatékonysága és a jobb csírázóképesség lehetett az oka annak, hogy a hengeres vasvirág sikeresebben kolonizálta az Erdélyi-medencét. Ugyanakkor arra számítanak, hogy az ékes vasvirág is megérkezik Erdély északi és keleti részeire, amennyiben a legeltetés a jelenlegi mértékben fennmarad. Ha a jelenlegi zavarásmintázat továbbra is fennáll majd, ezek a fajok velünk maradnak. Viszont ha a legeltetés intenzitása csökken, vagy esetleg megszűnik, a vasvirágok minden bizonnyal eltűnnek, de legalábbis nem lesznek jelen olyan mennységben, mint most.

Tehát nem tartható igazán aggasztónak a két vasvirágfaj gyarapodása, mert a terjedésüket kiváltó tényező révén szabályozni lehet az állományaikat. Ha az intenzív legeltetést kivesszük, visszaszorulnak” – összegzett Ruprecht Eszter.

Fotók: képernyőmentések az előadásból
Nyitókép: Ékes vasvirág (Xeranthemum annuum)i#

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

Régi oldal >